Kulturális sokszínűség avagy a legkisebb is számít

“Nincs igazság, amíg a nem érintettek ugyanúgy fel nem háborodnak, mint az érintettek.” Benjamin Franklin

2020.01.31. Kultúrális sokszínűség avagy a legkisebb is számítMa már egyre elterjedtebb kritikai szempont filmeknél és könyveknél is a kulturális sokszínűség és az egyes csoportok megfelelő számú és minőségű prezentálása. Ez egy nagyon fontos szempont egy olyan korban, amiben nagy a rasszok, vallások variálódása, a szabad munkaerőáramlás, és kiemelt kérdés a migráció, a tolerancia és az együttélés. Ez hozzátesz a realitásunkhoz, hiszen nem vagyunk egyformák, mind egy nagy skálán helyezkedünk el. Ahogy nem lehet egy műben minden jellem egyforma, úgy a külsőségek sem, amik ugyanúgy alakítják a személyiségünket, mint a tapasztalataink. Ezekről minden országban más a vélemény, attól függően az adott országban mennyire vannak jelen az ezzel kapcsolatos problémák, mennyire határozzák meg az ott élők mindennapjait és mennyire nyitottak erre a beszélgetésre. Ma már egyre többen foglalkoznak azzal, ha egy filmet néznek vagy elolvasnak egy könyvet, hogy kit hogyan ábrázolnak benne, mennyire közelít a valóság arányaihoz az adott mű. Mert akár tudatosan, akár tudattalanul, de minden történet, amit befogadunk, befolyásolja a gondolkodásunkat, nem csak a saját identitásunkról, de másokhoz való viszonyunkról is. Ezért érdemes nagyon óvatosan közelíteni egy adott csoporthoz, nem mindegy, kiről milyen képet mutatunk emberek tömegeinek. Az egész lényege szerintem, hogy ne fessünk másokról olyan képet, amit mi sem olvasnánk / látnánk szívesen magunkról.

Képzeljük el, hogy bemegyünk egy könyvesboltba vagy egy moziba és keresünk valamit, amivel azonosulni tudunk, amivel együtt doboghat a szívünk. Egy karaktert, egy történetet, ami átvitt értelemben, de rólunk szól. Mit érzünk akkor, ha egyáltalán nem találunk ilyet? Ha a bőrszínünk, nemünk, hitünk, irányultságunk, állapotunk, testsúlyunk vagy életmódunk mintha nem is létezne a valóságban? Vagy ami még ennél is rosszabb: ha ezek csak valami rossz sztereotípiaként, gúny tárgyaként, vagy a hatalom eszközeként lennének bemutatva… Talán nem éreznénk bántónak, sértőnek? Mit éreznénk akkor, ha ezek a jelenségek szomorú lenyomatai lennének a realitásunknak, problémáinknak, mert azt a hozzáállást tükrözik, ami a mindennapi életünket keseríti, mikor másokkal interakcióba lépünk. Így ezek a történetek még igazolást is adnak arról, hogy mások szemében csak ennyi vagyunk, soha nem is leszünk többek, mint egy mellékszereplő, rossz vicc vagy kliséhalmaz. Egyet nem igazolnak: hogy van lelkünk, személyiségünk, értékünk, ugyanúgy, mint bárki másnak. Senki nem szeretné azt érezni, hogy kevesebb lenne másoknál. Nincs semmi, rassz, vallás, nem, egészségügyi állapot, társadalmi osztály, szexuális orientáltság, tapasztalat, ami mások fölé emelne minket. Mindenki megérdemli a méltóságot és önmaga ünneplését. Ha számtalan mű áll rendelkezésünkre, ami a hozzánk hasonlóakat helyezi előtérbe, boldogok lehetünk, ez viszont nem jelenti azt, hogy ne gondolhatnánk a kevésbé szerencsésekre is.

Az lenne az optimális, ha senkit nem érne hátrányos megkülönböztetés, ha senkinek nem kéne azt éreznie, hogy ő nemkívánatos vagy mellékes. Életünk egy-egy pontján mindannyiunkat ér megkülönböztetés, aminek a fájdalmát a bőrünkön érezzük. Viszont ha nem háborít fel minket az, amikor nem velünk történik ugyanez, milyen alapon várjuk el, hogy másokat foglalkoztasson, mikor rólunk van szó? Felszólalunk önmagunkért, ha méltánytalanság ér, de vajon a többiekért is, mikor mi vagyunk a kedvezményezettek? Ha homokba dugjuk a fejünket és azt mondjuk, nem akarunk lábujjhegyen járkálni mások körül, nem is figyelünk arra, mit olvasunk, vagy mit nézünk, ki fog kiállni értünk, ha épp a mi lelki világunkról lesz szó? Lehet, hogy valakinek nem számít, kiről olvas, vagy ki a főszereplője a filmnek, ami elé leül, de attól még másnak a világot jelentheti, hogy egy azonosulási pontot, példaképet kap.

Ez így elméletben mind olyan szép, hogy még John Lennon is megénekelné. De mint a legtöbb ilyen elképzelés, ez is könnyen félremegy, ha divat vagy mozgalom lesz belőle. Így üzletté válik, amiben komoly pénzek foroghatnak kockán vagy ne adja az ég, politika lesz belőle. Mert sajnos az emberek tömegével már nem nevezhetőek ideálisnak, átgondoltnak és könnyen a csordaszellem martalékává válhat bármilyen újító gondolat. Ha menő lesz egy kisebbség mellé állni, hirtelen álszent celebek használhatják azt a saját magukról kialakított kép polírozására, milliárdos cégek szuszakolhatják le a vásárlók torkán az egyébként jó szándékú üzenet egy-egy elferdített változatát, kifordítva a négy sarkából a világot nem másért, mint az egyre növekvő bevételért. A végén már az is csak a vadhajtásaival azonosítja és fújolja a mozgalmat, aki amúgy ésszerű keretek között, teljes vállszélességgel támogatná azt. Igen, vannak túlkapásai a polkorrektségnek, a feminizmusnak, a különféle irányzatoknak, de azonosítani egy egész eszmét vagy jelenséget a szélsőséges képviseletével ugyanolyan káros lehet, mint ezek a túlzások. A probléma ott kezdődik, mikor a minőséget felülírja a mennyiség és mesterséges vagy sekélyes megoldásokkal próbálják helyreállítani a megbillent egyensúlyt. Ha trend lesz valamiből és a kiadók például nem a tehetséget, hanem az aktuális divathullámba illő szerzőt adják ki vagy díjazzák, az nem tesz jót sem a műfajnak, sem az íróknak, az olvasóknak pedig pláne. Így végképp odalesz az autentikusság és pont az veszíthet legjobban, akinek az érdekében létrejött a törekvés.

A mennyiségi probléma, vagyis az, hogy bizonyos csoportokat nem, vagy csak nagyon ritkán prezentálnak, részben a foglalkoztatottságra vezethetőek vissza, amire nagyon jó példa Hollywood a szegregáció idején. Az Amerikai Egyesült Államok törvényei és a cenzúra tiltotta többek között a rasszok közötti romantikus kapcsolatok bemutatását. De mivel a legtöbb főszerep tartalmazott romantikus elemeket, így a fekete, latin, ázsiai, vagy őslakos színészek kapásból el is estek ezektől a lehetőségektől. Egy színesbőrű, vagy homoszexuális párt  pedig nem akartak a stúdiók bemutatni, nehogy elidegenítsék a többségében fehér, heteroszexuális nézőket. Ennek az lett az eredménye, hogy évtizedekig a kisebbségi férfiak és nők belekényszerültek a szobalány, a cseléd, az inas, házvezetőnő, más néven a szolgálók és munkások szerepkörébe, sokszor mint bugyuta, lassú, idegesítő vagy komikus kellékek a háttérben. Ha valaki mégsem akart ilyen szerepeket elvállalni, az gyakran munka nélkül maradt, fehér színésszel helyettesítették vagy feladta a szakmát. Ahogyan a hangulat enyhült, a stúdiók felismerték, hogy ha megnyerik maguknak a korábban hanyagolt közönséget is, az újabb bevételforrást jelenthet. Viszont a mai napig a kiadóknak kockázatot jelenthet egy fekete író művét kiadni, vagy a filmiparban színesbőrűeket foglalkoztatni, így az arányok ezeken a területeken még mindig nem érték el a valóságos szintet. Más kérdés, hogy ezt a problémát hogyan próbálják feloldani.

Az irodalomban és a filmművészetben szintén gyakori jelenség a különböző kisebbségek valótlan vagy sekélyes bemutatása. Rengeteg olvasmány ír le bizonyos rasszokat – mint a feketék, őslakosok, ázsiaiak – műveletlen barbárnak, ostobának vagy olcsó vicc tárgyának. Az Elfújta a szél úgy mutatja be a konföderációt, mint egy elveszett, nemes küzdelmet, miközben a főszereplőt körülvevő rabszolgák irritálóak, korlátoltak, bosszantóak vagy egyszerűen semmi személyiségük sincs. Jane Eyre a tökéletes, illedelmes, alázatos angol hölgy. Viszont elődje, Mr. Rochester első felesége, egy távoli, egzotikus, meg nem nevezett országból, vélhetően az arab térségből származó nő, nem bír a vérével, képtelen viselkedni és folyton megvadul, ezért elmebetegnek nyilvánítják és bezárják. Az Egy magyar nábob az egyik főszereplője, Rudolf beleszeret, Chataquéla-ba az indiai szépségbe. A nő nem csak egzotikumként van prezentálva, de két indiai népszokás bemutatása mellett nincs különösebb szerepe. Viszont ezek a tradíciók könnyelműséget, barbárságot és tragikumot sugallnak.

Az egyik leglátványosabb, ámde káros ábrázolásmód az úgy nevezett fehér megmentő történetek. Ezeknek lényege, hogy az író egy privilegizált helyzetben lévő főszereplőre teszi a fókuszt, és az ő szűrőjén keresztül látjuk a kisebbséghez tartozó személy történetét. A “megmentő” általában nagylelkűnek, sőt segítőkésznek van bemutatva, nem úgy, mint saját, intoleráns, lehetőleg rasszista közege. A megmentett pedig nélküle, egyedül képtelen elérni céljait, egyszerű kellékként van jelen, ami a másik fejlődését, változását segíti elő. A “megmentő” nézőpontja, az ő munkája kerül hangsúlyba, ezzel bagatellizálva a kisebbség nyilvánvalóan hátrányos helyzetét és az ebből fakadó problémáit. Az őérte érzett szimpátia lesz nagyobb, ő lesz a hőse valaki más történetének. A másik fél pedig, akinek megváltoztatja az életét, aki megtanulhatja a leckét, akkor is ha előbbi a körülményeiről, tapasztalatairól, az őt ért hatásokról semmit sem tud. Ezzel azt üzeni a szerző, hogy az egyik ember története érdemesebb az olvasó idejére, mint a másiké. Nagyszerű példa erre az ábrázolásmódra A segítség, ahol egy gazdag déli birtokos lánya ír egy könyvet a fekete cselédek visszás helyzetéről. Szó szerint ő írja meg a történetüket. A Ne bántsátok a feketerigót című könyv az előítéletek hatását mutatja be, csakhogy nem a halálos ítélettel szembenéző afroamerikai férfit, hanem az ügyvédjét és annak családját emeli erkölcsi magaslatra, ahogyan John Grisham Ha ölni kell című könyve is. Winnetou történetét pedig többek között Old Shatterhand szemszögéből ismerhetjük meg, aki tükrözi a német Karl May szinte tudományos érdeklődését a számára idegen “faj” iránt.

Ami még nagyon félreviheti az összképet, az a kettős mérce. Tegyük fel, hogy egy történetben valaki zaklatóként viselkedik: nem fogadja el a nemet válasznak, nem reagál a másik verbális és non-verbális jelzéseire, egyszerűen nem áll le. Ennek a történetnek a végkimenetele és a másik fél reakciója elég széles skálán mozog. Ha az illető vonzó, akkor ez a viselkedés sokszor kívánatosnak, egyenesen romantikusnak van bemutatva. Akadálynak, amit hősünk átugrik, hogy övé lehessen szíve választottja. Ha viszont nem esztétikus a külseje, de fizikai erővel sem rendelkezik, a fogadó fél nem veszi komolyan a fenyegetést, így ártalmatlannak állítja be a történet. De ha nem vonzó az illető és erős, akkor már kényelmetlenül érinti a másik felet, vagy félelmet kelt benne. Így már egy ragadozó képe sejlik fel előttünk. Ha a zaklató kisebbséghez tartozik, például homoszexuális, létre is jön a démonizálás, félelemkeltés. Ha egy áldozat férfi, akkor sokszor gyengének, férfiatlannak ábrázolják, míg nők esetében könnyen hibásnak tüntetik fel őket a viselkedésük, ruházatuk, alkoholfogyasztásuk okán. De amíg egyes könyvek a női áldozatot piedesztálra emelik, a férfiakat soha. Ahogyan sok műben a szabados szexuális élet a férfiak esetében az alfa hím státuszt hozza magával, nők esetében inkább ribancnak bélyegzést. Ami mind a két nem esetében közös, hogy többségben vannak a tökéletes, atletikus külsejű figurák, ami az ettől eltérő alkatú olvasóknál, nézőknél, különösen a fiataloknál önbizalomhiányt, testképzavart okozhat. Tehát nem mindegy, hogy jelenítjük meg a karakterek külsejét, irányultságát és többségében pozitív vagy negatív tulajdonságokat párosítunk ezekhez. A Harry Potter sorozatban például egyetlen túlsúlyos ember van, aki nem inkompetensnek, lustának, butának vagy agresszívnak van feltüntetve. A remény rabjai Stephen Kingtől összemossa a börtönben zajló nemi erőszakot a homoszexualitással, a Cormoran Strike könyvek pedig  erősen szexisták lettek.

A probléma azzal, hogy sok esetben a szerzők szeretnének haladónak tűnni és olyasmiről írnak, amiről egyáltalán nincsen vagy nagyon kevés a személyes tapasztalatuk. Sokan írnak homoszexuális szerelemről heteroszexuálisként, színesbőrűekről fehérként, különböző egészségügyi problémákról, fogyatékosságról egészséges emberként, nőkről férfiként. Az eredménye ezeknek a próbálkozásoknak elég vegyes. Szerintem lehetséges a pozitív kimenetel, ha az író kellő érzékenységgel és tisztelettel fordul a megjelenített kisebbséghez és alapos kutatómunkát végez, konzultál az adott csoport tagjaival. Még az is lehet, hogy közben rájön, nem az ő tiszte írni róla, mert nem érzi át a teljes képet. De ha ezek hiányában írja meg a történetét, könnyen előfordulhat, hogy kicsúszik a keze közül az adott karakter, sérül a korrajz, silányul a könyv. Előfordulhat, hogy nem a valóságot mutatja be, hanem a saját fantáziájának szüleményét, ami nélkülözi a korrekt bemutatást. Vagy azt gondolhatja, pozitív képet festett valakiről, miközben fetisizálta, tárgyiasította azt, akit álmai netovábbjának szeretett volna bemutatni. Ezek a hibák mind felszínes ismeretekből, tapasztalatlanságból, figyelmetlenségből adódnak és ignorálják a hatalmas elefántot a porcelánboltban. A kidolgozatlan karakterek könnyen válhatnak diszkriminatívvá, klisévé, üres vázlattá vagy egyszerűen egy listává, amin a szerző kipipált minden szükséges elemet a “sokszínű” történetéhez. A tárgyiasítást sajnos nagyszerűen bemutatja Rowling a Grindelwald bűntetteiben, ahol Naginiről, egy ázsiai nőről többször kihangsúlyozza, milyen egzotikus, majd előrevetíti, hogy egy diktátor háziállata lesz. Ezen kívül három mondatnál nincs több szövege, sem személyisége. A mentális betegségeket illetően Jay Asher sokmindent lerombolt a Tizenhárom okom volt… című “remekben”. De a feladat nem lehetetlen és számos pozitív példa is akad: George R. R. Martin hús-vér nőket alkotott, ahogyan Leigh Bardugo zseniálisan ütköztetett férfit, nőt, különböző irányultságokat, vallásokat, egészségügyi és neveltetésbeli különbségeket. A Hat varjú emellett valós képet ad a függőségekről, traumáról, agymosásról és a mentális egészségre törekedésről. Mindkét sorozatban közös, hogy úgy kezeli a szereplőit, mint embereket, összetett és átgondolt személyiséggel.

Az viszont, hogy egy műben nincs kulturális sokszínűség, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy pocsék, ahogyan a diverzitás sem garantálja, hogy nem bukik el a történet minden másban. Ez egy fontos szempont lehet, egy beszélgetés elindítója. Az, hogy valaki reprezentálva van, még nem feltétlenül pozitív. Az adott történetet nem mindegy, kinek a szemszögén keresztül mutatják be, hogyan jelenítik meg. Szerintem nem férfiak történetét kéne nőkre ráhúzni, fehérekét feketékre, hanem eredetiségre és hitelességre kéne törekedni. Mert a helyesen és a helytelenül tálalt sokszínűség is formálja a kultúránkat, egymással való interakciónkat, a társadalmi különbségek mértékét.

Ha a statisztikák azt mutatják, mennyire értékeli a többség a kisebbséget, akkor csúfos vereséget tükröznek a toleranciánkat illetően. A változást viszont nekünk kell elkezdeni, mi magunk legyünk, akik megteszik a szükséges lépéseket: ne csak kritizáljunk, tegyünk is érte a magunk szintjén, de vegyük észre azt is, ha átestünk a ló túloldalára. Sokat tanulhatunk abból is, ha közelebbről megvizsgáljuk az előnyöket és hátrányokat és felismerjük, hol húzódik a határ a kettő között. Olyan műveket választhatunk, amik érdemesek a figyelmünkre. Figyelhetünk egymásra, törekedhetünk kompromisszumra. Mert nem elég kinyitni egy kaput, lebontani egy korlátot, át is kell engedni rajta azokat, akiket eddig visszatartott. Különben nem töröltünk el egy rossz szabályt, csak egy kivételt adtunk hozzá. A könyvek, filmek egytől egyig alkalmak, hogy megosszuk egymással a tapasztalatainkat. Tükörképei annak, kik vagyunk. Ha nem mutatunk ebben a képben mindenkit, akkor nem vagyunk őszinték önmagunkkal, a valóságunkkal és soha nem fogjuk igazán érteni egymást.

A bejegyzés ötletadói: Reea, Pupilla, Zenka

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s