J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve (15 év után)

2020.02.28. J.K.Rowling - Harry Potter és a bölcsek köve (15 év után)Sokakkal ellentétben én nem a Harry Potter sorozattal együtt nőttem fel, nagyon sokáig még csak nem is hallottam róla. Ha mégis, nem a megfelelő kontextusban, csak egy gyerekmeseként. De aztán jött a nagy Ő és vele együtt megérkezett hozzám a varázsvilág is, amihez minden évben visszatérek. Azóta eltelt másfél évtized, így az idei alkalom a tizenötödik olvasásom. Nem gyermekként kezdtem a sorozatot, de sok minden változott ezekben az években. Ami állandó, hogy újra és újra felfedezem ezt a világot, ami még mindig tartogat meglepetéseket és minden alkalommal kicsit mást ad (tegnapelőtt épp Hagrid esernyőjével kapcsolatban ébredtem rá valamire, amit korábban nem vettem észre). Most épp arra jöttem rá, mit indít el bennem a történet, ami miatt jóban-rosszban előveszem, mi az igazi varázsereje Harry Potternek.

Az első kötetet olvasva elkap az az érzés, milyen volt gyereknek lenni és azt gondolni, a világ egy csodálatos hely, tele lehetőségekkel. Harry ezt az érzést kelti életre bennünk olyan emlékekkel együtt, amiről már el is feledkeztünk. Hív, hogy éljük át újra ezeket a gyerekkori élményeket, az érzést, amit tíz évesen éreztünk. Mert bármit is gondoljunk, ezek ott élnek bennünk. Az aggodalom a számlák, az állásunk, a családi helyzetünk, a kapcsolati státuszunk óvatosabbá tesznek, a realitás a földhöz láncol és már nem várjuk, hogy értünk jöjjön a tündér keresztanya vagy egy barátságos fél-óriás elvigyen a nagy kalandra. Az már elkezdődött akkor, mikor leérettségiztünk, mikor önállósodni kezdtünk vagy mikor kirepültünk a családi fészekből. Már nem nézünk kíváncsian előre a jövő felé, mert az már eljött. Már talán tudjuk azt is, mivé nőttünk fel és nem űrhajósok, tűzoltók vagy hercegnők vagyunk (természetesen akinek nem inge, annak innen is küldöm legmélyebb csodálatom…).

A saját valóságunk annyira ijesztő, bénító, letaglózó lehet, hogy már nem nézünk a dolgok mögé, nem szárnyal úgy a fantáziánk, mint mikor kisebbek voltunk. Már én sem az ablakban ülve álmodozom az órák közötti szünetekben, vagy bármilyen szünetemben, nem építek egy óriási bokorban kastélyt, nem fonom egy szomorúfűz ágait függönnyé és nem játszom a testvéremmel kalózkapitányt, lovagot, vagy épp autóversenyzőt. Nem mászkálok a barátnőmmel júniusban kabátban és sálban, hogy úgy tegyek, mintha karácsony lenne, nem fekszem órákig a földön Azzal a Fiúval a csillagos eget kémlelve. Pedig mindez teljesen természetes része volt az életemnek akkor. Felnőni annyit tesz, mint máshogy érzékelni az időt, a teret, máshogy látni a világot. A kalandba veszély keveredik, a fejünkbe megoldandó problémák törnek be. A terünk kisebb lesz, az időnk pedig nem visszafelé megy és villámgyorsan el is telik. Sőt, semmire sem jut elég idő, amit igazán szeretnénk, mert megtölti mindaz a felelősségteljes munka, amit a közösségért, a családért vagy épp magunkért teszünk. Kiskoromban egy hétvégémbe az összes fenti tevékenység belefért, felnőttként a szombat és a vasárnap csak kisebb részben jelent már kikapcsolódást.

Harry Potter története nem azért ébreszt bennünk nosztalgiát, mert hasonló emlékeink vannak vele (ha mégis ilyet tapasztaltok, kérlek, meséljetek!), hanem mert arra emlékeztet, mikor a világ tele volt csodákkal, játékkal. Mikor láttuk, mennyi különböző világ fér el a valóság mögött. Mikor ránéztünk egy fára és bunkert láttunk, vagy mikor bicikliztünk és éreztük az erőt, ami bármikor felemelheti a levegőbe (én fel is emelkedtem, csak a biciklim nem…). Mikor többet néztünk fénybe, mint sötétségbe. Amikor jobban megtapasztaltunk, ízlelgettünk minden élményt, teljesen az adott pillanatban éltünk. Mikor az volt az általános érzésünk, milyen jó a világon lenni, felfedezni, álmodozni róla. Amikor az élet egyszerű(bb) volt. Mert nem arra gondoltunk, milyen nagy veszélyt jelentene, ha átpördülünk a hintán, hanem arra, milyen lesz a levegőben szállni a nagy ugrás közben. Amikor az érdekelt, mi a nagy titok, amit a felnőttek már tudnak, mi pedig még nem, így kerestük a rejtélyeket, és alig vártuk, hogy mi is megtudjuk, hogy lehet például beszélni a mikulással. Azon gondolkoztunk, mi rejlik amögött, amit látunk. A világ az volt a szemünkben, amit látni vágytunk. 

Harry Potterrel pontosan ezt élhetjük át. Ez nem valami kitalált, távoli helyen vagy korban játszódó történet, mint például Középfölde vagy Westeros, ez nem réges-régen történik egy messzi-messzi galaxisban, hanem a mi világunkkal, velünk egy idővel osztozik és azt az érzést adja, végig ott lapult egy teljesen másik igazság, csak mi nem figyeltünk elég ügyesen a jelekre. Vagy talán láttuk azt a sárkányt, a taláros embereket a bagollyal, a kilenc és háromnegyedik vágányt, de emléktörés áldozatai lettünk. Amíg olvassuk a sorozatot, az idő lelassul, a gyermeki, ártatlan látásmódunk előkerül, megtaláljuk a varázslatot és újra azok lehetünk, akik tizenegy évesen voltunk. Nem a világ lesz egyszerűbb és káprázatosabb, hanem az, ahogyan látjuk azt és benne magunkat. Szabadon lehetünk újra, amik csak szeretnénk: boszorkányok, varázslók, nyomozók, trollvadászok, kviddicsjátékosok. A lényeg, hogy ha csak pár órára is, újra felfedezhetjük a bennünk élő csodát: a kisgyermeket, aki abban a pillanatban él, amiben a legjobban érzi magát.

E mellé az érzés mellé egy olyan főhős került a középpontba, akinek pont az ártatlanságát, a fantáziáját és a varázslatát próbálják elnyomni, akinek nem adatott meg tíz évig a gondtalan gyermekkor. Ami azt illeti, maga a gyerekkor marad ki neki: egy szűk térbe bezárva, feladatok és felelősség tömkelegével ellátva, szabadidő nélkül, szeretet nélkül telik neki ez a korszak. Nem valami felé halad, hanem valami elől menekül. Nem egy kiskamasz, hanem egy kis felnőtt gondolkodására van szüksége, miközben ott szunnyad benne a lehetőség, hogy játszon kicsit a normalitás és a valóság fogalmával. Harry útja több értelemben is fordított. Szerintem az egyik legfontosabb, hogy ő előbb él nagyon beszűkülten és aztán hirtelen kitágul és megszépül a világa.

Ő megkapja a megmentő félóriást, a szörnyű valóság mögött megbúvó mágikus világot, míg a vele élő unokatestvére a gondtalannak tűnő életet látja csak, a csoda nélkül. Harry személye azt üzeni, nem vagyunk egyedül a problémákkal, nehézségekkel, bizonytalansággal és a helyünk keresésével, mert van egy világ, ami csak ránk vár. Ami menekülő utat mutat az elnyomásból, szenvedésből, a szeretet nélküli évekből is akár. Ahogyan a barátsága Hermionéval és Ronnal ékes példája annak, hogy találkozhatunk valakivel, akivel osztozhatunk a pillanaton, a varázslaton, és a fájdalmon is és ezzel nem kevesebbek leszünk, hanem többek. Az ő utazása megmutatja, hogy van remény, szeretet és jóság is a világon, így mi is megtalálhatjuk ezeket. Együttérzünk vele, mert nem azon van a hangsúly ebben a könyvben, hogy mennyi lehetősége van, hanem azon, mennyi mindent vesztett el a szüleivel együtt. Kereshetjük a bölcsek kövét, de ott a figyelmeztetés rajta: örök élet és elképzelhetetlenül nagy vagyon sem ér semmit, ha nincs mellette valaki, aki szeret, akivel meg lehet osztani ezeket, ha már soha többé nem érinthetjük meg a szeretteinket, vagy nem láthatjuk viszont őket. Ez a történet annak a felismeréséről szól, hogy ami igazán fontos, nem mindig látható szabad szemmel. Azt érezni kell. A kis túlélő története pedig úgy érzékelteti velünk mindezt, hogy sosem felejtjük el a leckét.

“Akit egyszer ennyire szeretett valaki – aki talán már rég nem él –, azt a szeretet ereje mindhalálig védelmezi.”

A kötet az Animus Kiadó gondozásában jelent meg, itt megrendelhető!

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s