J. K. Rowling: Harry Potter és a titkok kamrája (15 év után)

2020.03.06. J.K.Rowling - Harry Potter és a titkok kamrája (15 év után)Némileg bajban vagyok a titkok kamrájával, mivel ez a kötet számomra a sorozat leggyengébbje. Tele van következetlenséggel, logikai bukfencekkel és túl kényelmes megoldásokkal. Ezekről majd sorozat szinten tervezek írni, később, így most inkább a pozitívumokra koncentrálok. De azt leszögezném, az, hogy problémásabbnak tartom a cselekményvezetést az első két részben, nem jelenti azt, hogy nem szeretem ezeket is vagy nem tartom őket élvezhetőnek. Nem véletlenül lett ez a sorozat, ami után visszanyúlok minden évben és mindig olyankor, mikor megnyugvást keresek. Mindössze arról van szó, hogy ezek még egyértelműen gyermekkönyveknek készültek és láthatóan időbe telt, mire igazán beérett a történet és a karakterek is. Amit szeretek olvasni, az amúgy is jobban foglalkoztat: de minél inkább belegondolok a történetbe, annál több logikátlanságot fedezek fel benne. Tizenöt év elteltével pedig máshogy látom már nem csak a történetet, de a mondanivalóját és az esszenciális lényegét is a Titkok kamrájának.

“Lássuk, mit mond Lockhart a témáról.”

Amíg az első rész egy új világ felfedezéséről, az izgalmas részletekről, varázserőről, barátságról, és szeretetről szól egy ártatlan, gyermeki nézőpontból bemutatva, a második rész teljesen a visszájára fordítja ezeket. Emiatt is sokkal komorabb és érettebb a könyv hangvétele, mert az útkeresésnek, az erőnek, a megosztásnak és a naivitásnak is bőven vannak árnyoldalai. Ezt nagyon jól tudják a gyerekek is, akiknek a rémálmainál sok ijesztőbb dolog nincs. Óriásira tud nőni a félelem egy pici gyermekben, ha ráébred arra, mennyire kicsi és kiszolgáltatott, és milyen borzasztó rémségekkel lehet tele a nagyvilág. Harry ebben a kötetben mintha egy ilyen rémálom megvalósult iszonyatába cseppenne, és felfedezi a varázsvilág árnyoldalát is. Az útjának keresése önismereti válságba sodorja, a tudni vágyott titkokról azt kívánja, bár ne tudta volna meg soha, a kalandvágya csoda, hogy életben hagyja, egy új szintjét ismeri meg a kiközösítésnek, előítéleteknek, amik mély sebet ütnek rajta, és a kínálkozó lehetőségek pedig egészen hátborzogató végkifejletet sejtetnek fel előtte.

Már az elején Harry élete a Dursley családnál rettenetes képet fest le: egyszerű, de annál érzékletesebb mondatok mutatják be, milyen egy gyerek éheztetése, dolgoztatása, megalázása, ütlegelése és folyamatos büntetése a puszta létezése okán. Különösen azért fájdalmas ez most már Harry-nek (és vele együtt az olvasónak is), mert most már tudja, máshogy is lehet élnie, máshogy is bánhatnának vele. Az „Én ülök a szobámban, csöndben maradok, és úgy teszek, mintha nem is léteznék” mantra remekül von párhuzamot a manók jelmondatával, ahogyan Harry gyakorlatilag a rabszolgaságot testesíti meg, mikor bezárják őt. A teljes kontroll, ami alá a “családja” szeretné kényszeríteni, rémisztő. Ennek tökéletes ellentéte az Odú, ahol Harry-t szívből szeretik, bíztatják, befogadják.

A varázsvilágot is mélyebben vizsgálja meg ez a történet az elődjénél és teljes kontrasztot mutat fel az álomvilág és a gyakorlati megközelítés között. Dobby, Lockhart, Lucius Malfoy, Ginny, Hagrid, Frics, Sir Nicholas és Hermione is mind a visszásságok, rendszerhibák egy-egy aspektusát képviselik: elnyomás, plágium, korrupció, hatalom, trauma, igazságtalanság, diszkrimináció, rasszizmus… Csupa olyan tünete a mai társadalomnak, ami az emberi lélek árnyoldalaiból, és a civilizált együttélésből következnek. Ezektől a varázslat egyáltalán nem tud megvédeni, esetenként még ronthat is ezeken a problémákon, vagy épp újakat generálhat, hiszen a varázserő nem válogat, hogy kinek a kezébe ad hatalmat. Ahol pedig hatalom van, ott visszaélésre is számtalan alkalom adódik. Ezek mellé olyan események társulnak, mint a rossz útra terelő Hop-por, a nem működő átjáró vagy bűbáj, a visszafelé elsülő pálca és Harry ezeknek következtében időnként úgy érzi, kiveti őt magából az a világ (is), amit annyira szeret. Lockhart például nagyon jól bemutatja, neki milyennek is kéne lennie, nem pedig azt, milyen valójában: ez is hozzáad a varázserő megkérdőjelezéséhez, a bizonytalan hangulathoz és Harry kétségeihez. Azért is zseniális Gilderoy karaktere ebben a könyvben, mert az önbizalma már-már csodálatra méltó és komikus, de ránézve megfogalmazódik bennünk a kérdés, ami Harry-t is foglalkoztatja: Biztos jó helyre kerültem?

Rowling pedig ismét arra bíztat, hogy nézzünk meg mindent alaposabban: háttérben, utalás szinten láthatunk karakterfejlődéseket és az azokat előremozdító erőket. Ginny és Dobby története is számunkra teljesen láthatatlanul, sötétben zajlik, így gondolkodtat el indirekt módon a küzdelmeikről a könyv. Ahogyan Harry Privet Drive-beli életéről, az ő esetükben is csak egy-egy elejtett mondat árulja el, mit is élnek át tulajdonképpen zárt ajtók mögött vagy épp milyen belső kínokat kell kiállniuk. Ami a szerző bravúrja ebben a könyvben, az pont ez a stílusú karakter bemutatás vagy krimi eszköz: az apró utalások között végig ott van a megoldás, de ügyesen elterel róla úgy, hogy megfelelő kontextusba helyezi, hogy mellékes információnak vagy egy poénnak tűnjön, ami írásban nem olyan könnyű. 

Összességében nagyon szeretem ezt a könyvet, mert megmarad az az ifjú és bohókás nézet és melegség, ami az első könyv hangvételét annyira jellemzi, de nagyon is érett és komoly problémákkal foglalkozik, amik óvatosságra, az egymásra való odafigyelésre és felelősségvállalásra ösztönöznek.

A kötet az Animus Kiadó gondozásában jelent meg, itt megrendelhető!

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s