J. K. Rowling esszéje magyarul és a reakcióm rá

Június elején J. K. Rowling a Twitteren reagált egy a COVID-19 utáni menstruációról és az azzal kapcsolatos oktatásról szóló cikk megfogalmazására a célcsoportját illetően, amivel elég nagy vihart kavart. Az erős reakciók után írta meg az esszét, amivel tisztázni kívánta a nézeteit és bővebben kifejteni az álláspontját. Őszintén szólva engem eléggé felkavart ez az írás, amiről látatlanban azt gondoltam, végre tisztáz mindent és pont kerül az ügy végére. De minél többet olvastam belőle, annál inkább úgy éreztem, összetört bennem minden illúzió egy olyan nővel kapcsolatban, akire korábban felnéztem. Tisztelem Rowling karitatív munkáját, és nem is vitatom el tőle. De mint közszereplő, szerintem nagyon sok káros nyilatkozata is van, amik közül kiemelkedik ez az írás, annak ellenére, hogy olyan pozitív vetülete is van, hogy felszínre hozott fontos kérdéseket. Azt mindenképpen el szeretném mondani, hogy a reakcióm a saját, személyes véleményem. Nem vagyok szakember – így ez semmiképpen sem egy szakmai írás -, csak egy heteroszexuális, cisz nő aki nem fél használni az internetet. Nem kívánom senki véleményét sem elítélni, vagy meghatározni a témában, nem áll szándékomban bárkit is megbántani. Ez nem egy támadás Rowling személye ellen, csak szeretnék kultúrált keretek között én is hozzászólni a beszélgetéshez, amit elindított. Mivel még sehol nem láttam a teljes esszét magyarul, számomra az tűnt logikusnak, ha lefordítom, utánajárok az állításainak és azután kiírom magamból az egészet. Lássunk is hozzá!

J.K. Rowling megírja az indoklását, hogy miért szólalt fel a biológiai-, és a társadalmi nem kérdéseivel kapcsolatban

Nem egyszerű ezt az esszét megírni. Ennek az okai rövidesen tisztázódnak, de itt az ideje, hogy kimagyarázzam magam egy olyan vitában, amit méreg vesz körül. De nem azzal a szándékkal írom ezt, hogy hozzáadjak ehhez a méreghez.
Azoknak akik nem tudják: tavaly decemberben egy tweetemben kifejeztem támogatásomat Maya Forstater felé. Ő egy adóügyi specialista, aki elvesztette a munkáját transzfóbnak ítélt tweetek miatt.  Az ügyét bíróság elé vitte azt kérdezve, hogy a bíró szerint a filozófiai eszme, ami szerint a nemünket a biológia határozza meg, törvény által védett-e. Tayler bíró ítélete szerint nem.

Ami a Maya Forstater ügyet illeti, ő egy konzultáns volt a Center for Global Development elnevezésű cégnél, ami gazdasági egyenlőtlenséggel foglalkozik. Maya Forstater szerződése határozott idejű volt, amit évente hosszabbítottak meg. Maya a közösségi médiában többször is megosztotta nézeteit, miszerint a biológiai nem a meghatározó és csak kétféle biológiai nem létezik, illetve nem ismerte el bizonyos konkrét személyek nemi identitását, akik ráadásul potenciális támogatói a cégnek. Több munkatársa is hivatalos panaszt tett ellene ezek miatt a nézetek miatt. Az Egyesült Királyságban 2004-ben meghozott Gender Recognition Act (Gendert Elismerő Törvény) kimondja, hogy minden felnőtt embernek joga van a nemét elismerő igazolványt kapni, az alapján, milyen nem szerint éli az életét, vagy például, ha nemváltó műtétet végeztek rajta. A bíróság kimondta, hogy Maya Forstater ellenséges munkakörnyezetet teremtett a kollégái számára (amit szintén törvény szabályoz) és károkat okozott a cégének, akiknek a támogatói között az ENSZ is megtalálható. Tehát ez munkaügyi kérdés, amiben a bíróság elég egyértelmű határozatot hozott, miközben Maya Forstater nézeteit a nemről abszolutistának mondta ki. Így Rowling leegyszerűsíti és elferdíti ezeket a tényeket nem csak ebben az esszében, de korábbi tweetjében is: “Öltözködj úgy, ahogy neked tetszik. Nevezd magad annak, aminek szeretnéd. Feküdj le bármilyen felnőttel, aki beleegyezik. Éld a számodra legjobb életet, békében, biztonságban. De kitúrni egy nőt a munkahelyéről, csak mert azt állítja, hogy a biológiai nem valóságos?” Abba nem mennék bele, hogy nem mindenkinek van lehetősége biztonságban, békében és szabadon élni, de itt nem azért vesztette el az állását egy nő, mert kinyilvánította, hogy a biológiai nem valóságos, hanem azért, mert az Egyesült Királyság törvényei szerint mindenkit megillet, hogy békés környezetben dolgozzon.
Az állítás pedig, miszerint csak kétféle biológiai nem létezik, tudományos szempontból nézve sem helytálló. Ha a kromoszómákat, a hormonszinteket, a nemi szerveket vagy a külső nemi jellegeket veszem figyelembe, egyik alapján sem tudom egyértelműen két csoportba osztani az embereket. Nem csak XX vagy XY kromoszómapárosítás létezik, az X-től az XYY-ig elég sok variáns fellelhető. A hormonszinteket illetően mind egy nagy spektrumon helyezkedünk el, egyénileg eltérő értékekkel. A nemi jellegek is lehetnek megtévesztőek. A biológiai nem létezik, ezt tudtommal a transzneműek sem tagadják, de nem csak és kizárólag két biológiai nem létezik. Ez az állítás kizárja például a hermafroditákat, vagy egyéb olyan állapotokat, amiknek a léte tudományosan igazolt. Ráadásul az orvosok nemrég lokalizálták azt az agyi területet, ami a nemi identitásért felelős, sőt észrevették, hogy ennek mérete a transz nők esetében sokkal közelebb áll a cisz nőkéhez, mint a cisz férfiakéhoz. Tehát a pszichikai vetületet sem lehet már teljesen leválasztani a biológiaitól.

Az érdeklődésem a transz-ügyekkel kapcsolatban már Maya ügye előtt majdnem két évvel elkezdődött. Ez idő alatt közelről figyeltem a vitát, ami a gender és nemi identitás koncepciója körül kialakult. Találkoztam transz emberekkel, különböző könyveket, blogokat, cikkeket olvastam transzneműek, gender specialisták, interszex emberek, pszichológusok, gyermekvédelmi-, és szociális munkások és orvosok tollából, és figyelemmel kísértem a beszélgetést online és a hagyományos médiában is. Egy bizonyos szinten az érdeklődésem szakmai, mert egy napjainkban játszódó krimisorozatot írok, amiben a fiktív női detektív olyan korban van, amikor ezek az ügyek őt magát is érdeklik és érintik. Másrészt az érdeklődésem rendkívül személyes okokra vezethető vissza, amiket meg szeretnék magyarázni.

Az a személyes problémám ezzel az írással, hogy Rowling önmagát, mint kvázi szakértőt mutatja be ebben a bekezdésben vagy legalábbis retorikailag azt sugallja, miközben francia és klasszika-filológia szakon tanult. Az, hogy egy fiktív karakter miatt utánajár bizonyos kérdéseknek, még nem teszi szakmaivá az érdeklődését szerintem. Íróként ő maga határozza meg, milyen témát és hogyan hoz fel a könyveiben, de orvosi vagy gender kérdésekben nincs szakmai végzettsége.

Az idő alatt, amíg én kutattam és tanultam, transz aktivisták vádaskodásai és fenyegetései törtek felszínre a Twitter idővonalamon. Ezt kezdetben egy “lájk” váltotta ki. Amikor elkezdtem érdeklődni a nemi identitás és transzgender téma iránt, elkezdtem képernyőfotókat csinálni olyan hozzászólásokról, amik érdekeltek, mint emlékeztetőket arról, amiről később kutatni szerettem volna. Egy alkalommal, nem tudatosan “lájkoltam” képernyőfotózás helyett. Az az egy “lájk” bizonyítéknak bizonyult a helytelen gondolkodásomra, és az állandó, alacsony szintű zaklatás elkezdődött.
Hónapokkal később a véletlen “lájk” bűnét kiegészítettem Magdalen Berns követésével a Twitteren. Magdalen egy rendkívül bátor, fiatal feminista és leszbikus, aki egy agresszív agytumortól haldoklott. Követtem őt, mert fel akartam venni vele a közvetlen kapcsolatot, ami sikerült is. Magdalen nagyon hitt a biológiai nem fontosságában, és úgy gondolta, nem kéne a leszbikusokat bigottnak hívni, ha nem akarnak pénisszel rendelkező transz nőkkel randevúzni. Ezeket a pontokat összekötötték a transz aktivisták, és a közösségi médiás zaklatás szintje megemelkedett.
Ezt csak azért említem meg, hogy tisztázzam, tökéletesen tudtam, mi fog történni, ha Mayát támogatom. Addigra már a negyedik vagy ötödik program lemondásánál tartottam. Számítottam erőszakos fenyegetésekre, hogy azt mondják, szó szerint transz embereket ölök a gyűlöletemmel, lekurvázásra, és persze, hogy a könyveimet elégetik, bár egy különösen goromba férfi azt mondta, komposztálta őket.
Amire nem számítottam a lemondások utóhatása közben, az az e-mail és levél lavina, ami rám zúdult. A többségük pozitív, hálás és támogató volt. Kedves, empatikus és intelligens emberektől érkeztek, akiknek egy része olyan területen dolgozik, ami nemi diszfóriával, transz emberekkel foglalkozik, akik nagyon aggódnak amiatt, ahogyan a szociális és politikai elképzelések alakítják a politikát, orvosi gyakorlatot és az emberek védelmét. Aggódnak a veszély miatt, ami a fiatalokra, melegekre, leszbikusokra leselkedik és a nők és lányok jogainak sérülése miatt. És mindenek felett aggódnak a közhangulat miatt, ami senkinek sem szolgálja az érdekeit, legkevésbé a transz fiatalokét. 

Erről csak annyit mondanék, hogy az első nyilatkozatok alapján Rowlingnak volt egy “középkorú pillanata”, és félrenyomott, mert rosszul tartotta a telefont. Erről mindenki maga dönti el, elhiszi-e, én úgy látom, ha valaki nem akar lájkolni valamit, egy mozdulattal vissza lehet vonni azt.
Ettől függetlenül úgy gondolom, egy dolog nem egyetérteni vagy vitázni egymással és megint más dolog zaklatni, személyeskedni online. A konstruktív kritika, az építő beszélgetés szerintem nagyon fontos, de a kultúra és érvelés nélküli, személyeskedő megjegyzések nem vezetnek semmi jóra. Ebből a pár beszélgetésből nekem az jön le, hogy Rowling nem tesz különbséget ellenvélemény és zaklatás között, kihagyta, hogy kulturált ellenvéleményeket is olvasott volna (amiből szintén akad egy pár a twitteren), és a neki kedvező vélemények kaptak dicsfényt, ami erősíti azt a képet, hogy az ellenvéleményt megformálókkal ellentétben a transz aktivisták nem képesek normális hangnemben megnyilvánulni.
Arról az állításról, hogy transzneműeket öl a nyilatkozataival, annyit mondanék, hogy az a meggyőződés, hogy a transz nőket nem tartja igazi nőnek, ahogyan a transz férfiakat sem igazi férfinak, tehát a nemi identitásukat megkérdőjelezi, és azzal, hogy szó szerint milliókhoz juttatja el ezt az esszét is, ő is fontos tényező lehet abban, ha esetleg megugrik a transzneműek amúgy is kimagasló öngyilkossági rátája. (Eszerint a tanulmány szerint például ha a szülő elismeri a nemi diszfóriával élő gyermeke identitását és támogatja őt, egy év alatt 57%-ról 4%-ra csökken (!) a szuicid gondolatok esélye.) Ilyenkor hol van az aggodalom és megértés, amiről írt? De milyen ‘mélységesen szomorú’, hogy cserébe lemondták a meghívásait…

Visszaléptem a Twittertől hónapokra, mielőtt és miután kiálltam Maya mellett, mert tudtam, hogy nem tenne jót a mentális egészségemnek. Csak azért tértem vissza, mert meg szerettem volna osztani egy ingyenes gyerekkönyvet a járvány idején. Aktivisták, akik nyilvánvalóan jó, kedves és haladó embernek gondolják magukat, azonnal felkúsztak az idővonalamra, feltételezve, hogy joguk van moderálni a beszédemet, megvádoltak gyűlölettel, nőgyűlölő szégyenfoltnak és mindenek felett – ahogy minden a vitában érintett nő tudni fogja – TERF-nek hívtak.

Értem, aki egyetért vele, az empatikus, intelligens, kedves, aki nem, az csak jónak és progresszívnak hiszi magát…

Ha esetleg nem tudnád – és miért kéne tudnod – a “TERF” egy mozaikszó, amit transz aktivisták alkottak, ami Transzokat Kizáró Radikális Feministát jelent. A gyakorlatban a nők nagy és válogatott keresztmetszetét szólítják TERF-nek és a nagy többségük soha nem volt radikális feminista. Az úgy nevezett TERF az anyától kezdve, akinek meleg gyereke van és fél, hogy ha a gyereke azért váltana nemet, hogy meneküljön a homofób zaklatás elől, az eddig teljesen nem-feminista idős nőig terjed, aki megfogadta, hogy soha többet nem megy be a Marks & Spencerbe, mert bármelyik férfit, aki nőként azonosítja magát, beengedik a női próbafülkékbe, a tanúsítvánnyal, ami azt igazolja, hogy ő nő. Ironikusan, a radikális feministák nem zárják ki a transzneműeket – a feminizmusukba beleértik a transz férfiakat is, mert ők nőként születtek.
De a vád, hogy valaki TERF, elég ahhoz, hogy megfélemlítsen sok embert, intézményt és szervezetet, akiket / amiket valamikor tiszteltem. Ők lapítanak a játszótér mesterkedői előtt. “Transzfóbnak hívnak minket!” “Azt mondják, utálom a transz embereket!” Mi a következő, hogy azt mondják, bolháim vannak? Mint biológiai nő mondom, sok hatalommal bíró vagy pozícióban levő ember, jó lenne, ha tökösebb lenne.

Ez így erősen leegyszerűsítése annak, hogy a gyerekkönyvének a publikálása mellett kezdett el viccelődni azon, hogy egy egészségügyi oktatással kapcsolatos cikk azt a kifejezést használta – a nő és lány szavak mellett (!) -, hogy menstruáló emberek. Rowling szerint a nő és a menstruáló ember ugyanaz, ami már csak azért sem ilyen egyszerű, mert nagyon sok nő nem menstruál, de ez még a probléma kisebbik fele. A feminizmus értelmezése is elég széles skálán terjed, és van, aki szerint a nő fogalmába beleillik minden nő: színesbőrű, transz, leszbikus, biszexuális, és folytatni lehetne még a sort. Rowling ebben az esszében elég éles határt húz a transz nők (akikre egyébként sokszor férfi személyes névmással utal) és a biológiai cisz nők között, és bizonyos nézeteit eléggé radikálisnak nevezném. Szóval szerintem a megszólítás nem sértő, inkább konkrétan a nevén nevezi őt. Ő pedig nem tudhatja biztosan, hogy ha valaki nem akar tökösen szembeszállni a transz aktivizmussal, azt félelemből teszi, vagy egyetértésből, így ez erősen spekulatív. Még annyival egészíteném ki, hogy TERF nem csak nő lehet, ahogyan feminizmus sem csak a nőké vagy a szexizmus sem csak a férfiaké.

Akkor miért csinálom ezt? Miért beszélek erről? Miért nem csinálom csendben a kutatásom és szegem le a fejem? Nos, öt okom van aggódni az újfajta transz aktivizmusért és úgy döntöttem, felszólalok.

Először is, van egy alapítványom, ami a nélkülözés csökkentésére fókuszál Skóciában, különös hangsúlyt fektetve nőkre és gyerekekre. Többek között ez az alapítvány női rabokkal és családon belüli-, illetve szexuális erőszak túlélőivel kapcsolatos projekteket támogat. Továbbá támogatok szklerózis multiplex-szel kapcsolatos orvosi kutatást, ami egy olyan betegség, ami máshogy viselkedik férfiak és nők esetében. Számomra világossá vált egy ideje, hogy az új transz aktivizmusnak jelentős hatása van (vagy valószínűleg lesz, ha minden követelésük teljesül) több ügyre is, amit támogatok, mert a nem legális definíciója a nyomás hatására elkopna és kicserélnék genderre (= társadalmi nem – a szerk.).

Az első érv számomra érthetetlen, mert ha aggasztja Rowlingot a családon belüli-, és szexuális erőszak témája, és ő is úgy gondolja, hogy a transzneműek potenciális áldozatai ezeknek, akkor ezen az aggodalmon miért változtatna az, hogy az áldozat milyen nemű a törvények értelmében? Szerintem senki nem tagadja, hogy biológiailag vannak tipikusan női és férfi tulajdonságok, csak arról van szó, hogy azokat is be szeretnék vonni a beszélgetésekbe, törvényekbe, köztudatba, akik valamiért nem tartoznak bele ezekbe a kategóriákba.
Ami meg a szklerózis multiplexet illeti, nem hinném, hogy az orvosok ne egyénileg bírálnának el egy ilyen változatos formában megjelenő betegséget akár a kutatásaikban, akár a betegellátásban. Nekik ugyanis azért kellett ennyi ideig tanulniuk, hogy több faktort is figyelembe vegyenek, mint egy beteg nemét, az orvostudomány jóval összetettebb ennél. Számukra szerintem a nem mellett sokkal hasznosabb információt tartalmaz a vérkép, a kórtörténet, vagy a családon belül előforduló betegségek. Feltételezésem szerint ezután is a páciensek egyéni élettani tulajdonságait fogják figyelembe venni, akár kiterjeszti a társadalom a nem fogalmát pszichikai és szociális vetületeivel is, akár nem. Pont a végzettségük az, ami döntéshelyzetbe hozza őket a kutatásoknál a laikusokkal szemben. Ha ebbe beleszólna az, hogy melyik alapítvány vezetőjének milyen világnézete van, akkor tényleg bajban lennénk.

A második okom, hogy ex-tanár vagyok és alapítottam egy gyermek jótékonysági alapot, ami miatt érdekel az oktatás és a gyermekvédelem. Mint olyan sokakat, engem is aggaszt a transz mozgalom hatása ezekre. 

Az oktatás és a gyermekvédelem szerintem is fontos, legyen szó bármilyen nemű, bármilyen háttérből érkező gyermekről. Ahogyan az is fontos, hogy meghallgassuk egymást és tanuljunk az elődeink példáiból ugyanúgy, mint a hibáikból. Így fejlődhetünk. De az, hogy egy embercsoport szeretné, ha jogilag elismernék, mégis hogyan hathat aggasztóan ezekre Rowling szerint, el nem tudom képzelni, mert kikerült ezzel az állításával kapcsolatban minden konkrétumot. A “sokakat” elég tágan értelmezhető fogalom (háromtól a végtelenig), nem mutatja, hogy milyen arányban van jelen ez az aggodalom. Azt sem fejtette ki, mi az aggódás konkrét tárgya. De mivel nem mondta el, így ezt már nem tudjuk meg.

A harmadik pedig az, hogy mint több helyről kizárt, illetve betiltott író, érdekel a szólásszabadság, amit nyilvánosan megvédtem, még Donald Trumppal szemben is.

Ez az a pont, ahol szerintem mostanában, különösen a Rowling által is aláírt, cancel culture-ral kapcsolatos petíció elindított több beszélgetést és ahány ember van, annyiféleképpen kezdte el értelmezni a szólásszabadság, és a cancel culture fogalmait, és azok hatását a demokráciára. Szerintem a szólásszabadság nem azt jelenti, hogy bárki bármit mondhat következmények nélkül. De mindenki megalkothatja a saját platformját, ahol ő maga felszólalhat, vagy csatlakozhat közösségi médiához, de ott igazodnia kell a felhasználási feltételekhez, a készítők irányelveihez. Rowling szóláshoz való szabadsága nem csorbult: nem vitték el az éjszaka közepén munkatáborba, nem száműzték a hazájából, nem került börtönbe, nem fogták perbe, nem törölték a blogját, a tweetjeit, csak éppen találkozott azzal a ténnyel, hogy a többi ember is ugyanúgy, szabadon kifejtheti a véleményét és fogalmazhat meg kritikát. Ha pedig mások számára diszkriminatív, bántó vagy a méltóságukat sértő írást ad közre egy olyan felületen, ahol tizennégymillió ember követi őt, akkor annak lesz visszhangja, ezzel nem hiszem, hogy ne lett volna tisztában. A fenyegetéseket, zaklató hozzászólásokat természetesen nem érdemli meg senki, és szerencsére az ellen többféleképpen is tud tenni.
Én úgy látom, hogy az elnémítás / elutasítás / lemondás kultúrájának is a személyes szabadsághoz van köze: a saját platformján mindenki azt csinál, amit akar, amíg az nem sért törvényt. De nem kötelező más véleményét meghallgatni, magáévá tenni senkinek, pláne olyan valakit meghívni magához, akit ártalmasnak gondol az adott ember. Az, hogy Rowling az egyik legsebezhetőbb közösségen viccelődik, káros írásokat tesz közzé róluk közszereplőként (számomra aki többmillió emberhez szól, az nem, mint magánember beszél), az vezetett a meghívások lemondásához, mert nagyon sok ember hirtelen kevésbé lett kíváncsi az egyoldalú monológjára. Ő meg nem kaphat meg mindent: vagy ő is kifejezheti a véleményét, ahogy mindenki más is, vagy senki sem. A meghívások lemondása is egyfajta szabad véleménynyilvánítás. Azt pedig elvárni, hogy mindig mindenki hajoljon meg a nagy név előtt, és bólogasson, elég egoista megközelítése egy komplex kérdéskörnek. A petícióban kifejtik, hogy “Íróként olyan környezetre van szükség, amiben szabadon kísérletezhetünk, amiben nyugodtan kockáztathatunk és amiben akár hibázhatunk is” (az index.hu fordítása). Ez mind szép és jó, de nem mindegy, mit kockáztat és kinek kell vállalnia a nagyobb kockázatot: neki vagy mondjuk egy egész közösségnek. Donald Trumppal szemben pedig elég sok mindenki véd nagyon sok mindent, ráadásul Rowling nem is amerikai állampolgár, így ez semmi változást nem hoz, csak vitát. Trump nézeteivel szembeszállni pedig egy nagyon alacsony léc…

A negyedik ok, aminél igazán személyessé kezd válni minden. Aggódom, hogy hirtelen sok fiatal nő szeretne nemet váltani és a növekvő mértékű visszaváltás (visszatérés az eredeti nemhez) miatt, ami megbánásból fakadóan, bizonyos esetekben a visszavonhatatlanul megváltozott testük miatt és a termékenységük elvesztése miatt történik. Többen mondják, hogy azután döntöttek a nemváltás mellett, hogy ráébredtek, hogy a saját nemükhöz vonzódnak, és a váltás oka részben a társadalom vagy a családjuk részéről tapasztalt homofóbia volt.

Megint kerüli a konkrét számokat, hogy mit ért “sok” alatt. A társadalom 0.5%-a transznemű. Azok között van, aki nem csinál végig minden műtétet, vagy teljesen más megoldást választ. Hozzávetőlegesen a transzneműek 25%-a vállalkozik műtétre vagy hormonális kezelésre. Akik pedig nemet váltanak, azoknak egy 2018-as felmérés szerint hozzávetőlegesen a 0.3%-a kérvényezi a visszaváltást. Ennek, mint a nemváltásnak is számos oka lehet: orvosi, anyagi, legális, szociológiai. Tanulmányok szerint a visszaváltók 3.8%-a nevezte meg oknak a megbánást. Amit lehet tenni ez ügyben, hogy folytatják a kutatásokat, beszélnek velük a tapasztalataikról és a műtétet megelőző procedúrát finomíthatják ezáltal. Amúgy meg miért vállalkozna valaki a nemváltásra, hogy elkerülje a homofóbiát? Miért vállalna valaki az egyik megkülönböztetés helyett egy másik, még nagyobb megkülönböztetést, amit veszélyes beavatkozások sorával érhet el? Ez számomra nélkülöz minden logikát.

A legtöbb ember nincs tisztában azzal – én biztos, nem voltam, amíg nem kezdtem el ebben a témában rendesen kutatni -, hogy tíz évvel ezelőtt azoknak, akik nemet szerettek volna váltani, döntő többségük férfi volt. Az arány azóta megfordult. Az Egyesült Királyságban 4400%-os növekedés következett be a nem váltó műtétet igénylő lányok körében. Az autista lányok túl nagy mértékben vannak jelen ezekben a számokban. 

2010-ben kiegészítették az Equality Actot (= Egyenlőségi Törvény) azzal, hogy a transzneműek identitását el kell ismerni és megilleti őket a számukra szükséges kezelés. Ezek után feltételezem, megnyíltak olyan lehetőségek is számukra, amik korábban nem voltak elérhetőek, így a kezdeti hirtelen ugrás természetes. Ez a bekezdés is ködösít, például nem írja le, a fiúk körében mekkora volt a növekedés, és általában a 4400% konkrét számokban, mihez viszonyítva, mit jelent. Illetve azt sem, hogy “lányokon” épp cisz vagy transz lányokat ért-e. Az autista lányokról szóló mondat pedig minden kontextust és konkrétumot nélkülöz. (De nem lehet, hogy például azt, hogy ha valaki úgy érzi, nincs kapcsolata a testével, autizmusként diagnosztizálják vagy épp fordítva?) Számomra furcsa, hogy ha valaki ennyire utánajár mindennek, mint ahogy azt Rowling az esszé elején állította, hogyan hagyhat ki később ilyen fontos tényezőket vagy nélkülözheti a pontos megfogalmazást. Így olyan érzésem volt az esszét olvasva, hogy ahol lehetett, bedobott valami sokkoló, nagy számot, ahol pedig a konkrétumok nem neki kedveztek, ott határozatlan jelzőket. A kutatás, fejlesztés soha nem egy tényezős, vagy ennyire egyoldalú. 

Ugyanezt a jelenséget láthattuk az Amerikai Egyesült Államokban, 2018-ban. Lisa Littman járt utána a témának, hogy feltárja ezt. Egy interjúban ezt mondta:
“A szülők online felfedeztek egy nagyon szokatlan mintát a transznemű identitásról, miszerint több barát vagy egész baráti kör vált transz identitássá egy időben. Hanyag lettem volna, ha nem fontoltam volna meg, hogy ennek köze lehet szociális járványhoz vagy közösségi nyomáshoz.”
Littman említette a Tumblr-t, Redditet, Instagramot és YouTube-ot, mint közreműködő faktort az úgy nevezett Rapid Onset Gender Dysphoriánál (ami hirtelen jelentkező nemi diszfóriát jelent), amiről Littman úgy hiszi, hogy a transznemű azonosítás birodalmában “a fiatalság egy különösen szűklátókörű visszhangkamrát épített”.
A tanulmánya dühöt okozott. Részrehajlással, egyoldalúsággal és hamis információk terjesztésével vádolták a transznemű emberekkel kapcsolatban, ami zaklatás-cunamit és egy kampányt indított, ami az ő és a tanulmánya diszkreditálását is okozta. A folyóirat, ahol megjelent, offline módba tette az írást és ellenőrizte, mielőtt újra publikálta volna. Maya Forstaterhez hasonlóan az ő karrierje is megszenvedte ezt. Lisa Littman kihívás elé merte állítani a transz aktivizmus egyik központi tételét, miszerint a nemi identitás velünk született, ahogyan a szexuális irányultságunk is. Pedig az aktivisták ragaszkodtak hozzá, hogy senkit sem lehet rábeszélni, hogy transznemű legyen.

A szóban forgó tanulmányt valóban diszkreditálta a szakma, többek között azért, mert transzneműek szüleit kérdezte, a gyerekeket be sem vették a kutatásba. A szülők úgy “fedezték fel online a mintát”, hogy előtte a kutatók különféle cikkek elé ültették le őket, amik befolyásolhatták a nézeteiket a témában. A javítás azt is kiemeli, hogy olyan faktorokat hagyott ki Lisa Littman a számításból, mint a szülők és gyerekeik között fennálló személyes konfliktusok, vagy a szülők ismeretei az alapfogalmakról. Ezért a szakma a hirtelen jelentkező nemi diszfória fogalmát nem ismeri el. Egy ilyen kutatás (aminek az adatait más kutatásokhoz, ami például a transzneműek külső megítélését tárja fel, felhasználható információnak ítélték), nem állította kihívás elé ezt az alaptételt. Az pedig meglep, hogy valaki, aki ekkora anyagi és egyéb forrással rendelkezik, mint Rowling, nem tud előállni jobbal az érvei alátámasztására, mint egy ennyire megkérdőjelezhető tanulmány szerzője. 

Nagyon sok transz aktivista érvel azzal, hogy ha nem engedik egy tinédzsernek, hogy nemet váltson, meg fogja ölni magát. Marcus Evans, pszichológus egy cikkében, amiben azt magyarázta, miért hagyta ott a Tavistockot (egy NHS gender klinika az Angliában), kijelentette, hogy az állítás, miszerint a gyerekek megölnék magukat, ha nem engedélyezik nekik a nemváltást “nélkülöz minden alapot, szilárd tényeket vagy tanulmányokat ezen a területen. És nem vág egybe azokkal a tapasztalatokkal sem, amikkel több évtizedes pszichológiai múltamban találkoztam.”

Akkor most lefordítom Marcus Evans cikkének azt a bekezdését, amiből J. K. Rowling beemelt az esszéjébe egy idézetet.
“Azok, akik pártolják a feltétel nélküli, “elfogadás”-alapú megközelítést a transz identitású gyermekeik felé, gyakran állítják, hogy bármilyen késés vagy tétovázás a gyermekük vágyott nemváltásában jóvátehetetlen pszichikai károkat okozhat és lehetséges, hogy öngyilkossághoz vezet. Emellett arra a kutatásra szoktak hivatkozni, ami azt állítja, hogy egy gyermek, aki nemet vált, nagyobb mértékű pszichikai egészségre és teljesebb életre számíthat. Ezek az állítások nélkülöznek minden alapot, szilárd tényeket vagy tanulmányokat ezen a területen. És nem vágnak egybe azokkal a tapasztalatokkal sem, amikkel több évtizedes pszichológiai múltamban találkoztam.”
Először is, Rowling teljesen félreértelmezte a cikkben leírtakat, felcserélte az okot és okozatot és a saját – igencsak pongyola – értelmezése végére illesztett az eredeti kontextusból kiemelt másfél mondatot. Marcus Evans a cikkében kifejti aggodalmát a nemváltó műtétek elsietésével, a pszichoterápia helyett a műtétek térnyerésével és a beavatkozások utóhatásaival kapcsolatban, valamint a terápia és a megfontolt döntések fontosságát hangsúlyozza. Valóban említ a cikkben egy skizofrén fiatalt, aki fegyvert fogott az édesanyjára és nemváltó műtétet követelt tőle, de ez a kirívó, szélsőséges eset példaként van feltüntetve. Itt nem arról van szó, hogy a transz gyerekek az öngyilkosságot fegyverként használják a szüleik ellen, hanem arról az aggodalomról, hogy a műtét után milyen lesz az életminőségük.
Ami a cikkben lévő tézist illeti, ez a metatanulmány (ami hetvenkettő, különálló kutatás eredményét foglalja magába) igazolja, hogy a nemváltás javítja a transzneműek egészségét, életminőségét, kapcsolatait, növeli az önbizalmukat, és csökkenti a szorongást, depressziót, szuicid hajlamot és az addikciót az esetükben. Marcus Evans kutatása pedig csak azokra terjed ki, akik el mertek menni terápiára, ami nem biztos, hogy lefed minden transzneműt, akinek mentális problémája van, vagy öngyilkos lett. És – ez merőben spekulatív a részemről – ha valaki szakemberként szembemegy a szakma többségével, majd inkább lemond, az mintha arról tanúskodna – amellett, hogy van bátorsága önkritikát gyakorolni -, hogy a szakmai véleménye elavult vagy téves. Becsülendő, ha ezt beismeri és ennek megfelelően hoz egy ilyen döntést.

A fiatal transz férfiak írásai érzékeny és okos emberek csoportjáról tesznek tanúbizonyságot. Minél többet olvastam tőlük a nemi diszfóriáról, az ő éles-elméjű leírásukat a szorongásról, disszociációról, étkezési zavarokról, önbántásról, öngyűlöletről, annál többet merengek azon, ha harminc évvel később születtem volna, talán én is megpróbálkoztam volna a nemváltással. Annak a vonzereje, hogy megszökjem a női lét elől, hatalmas lett volna. Súlyos OCD-vel (= obszesszív-kompulzív zavar, más néven kényszerbetegség) küszködtem tinédzserként. Ha online olyan közösséget és szimpátiát találtam volna, amit a közvetlen környezetemben nem találtam, úgy hiszem, meg tudtak volna győzni arról, hogy változzak azzá a fiúvá, akit apám nyíltan kimondva preferált volna.
Amikor olvastam a nemi identitás elméletéről, emlékszem, mentálisan mennyire nemtelennek éreztem magam fiatalságom idején. Emlékszem Colette leírására saját magáról, mint “mentális hermafroditáról” és Simone de Beauvoir szavaira: “Teljesen normális a jövő nőjének, hogy dühösnek érezze magát a neméből fakadó korlátok miatt. Az igazi kérdés nem az, hogy miért kéne elutasítsa ezeket: a probléma inkább annak a megértése, miért fogadja el őket.”
Mivel nem volt reális esélyem a nyolcvanas években, hogy férfivá váljak, a zene és a könyvek lettek azok, amik átsegítettek a mentális problémáimon és a szexuális töltetű pillantásokon és ítélkezésen, ami miatt annyi lány harcol a saját testével tinédzser korában. Szerencsére én a női írók és zenészek munkásságában tükröződve megtaláltam a saját másságom érzékelését és a bennem lévő ellentmondásos érzelmeket a női léttel kapcsolatban. Ők biztosítottak afelől, hogy mindannak ellenére amit a szexista világ próbál a női-testűekbe sulykolni, rendben van, ha nem érzed magad rózsaszínnek, fodros-bodrosnak, engedékenynek a fejedben; OK, ha zavarodottnak, komornak, ha egyszerre szexuálisnak és aszexuálisnak is érzed magad, vagy ha nem vagy teljesen biztos benne, ki, vagy mi vagy.

Ez az a pont, ahol nyilvánvalóvá válik, hogy Rowling nem érti: a nemi identitás nem egy kabát, amit magunkra veszünk, és nem egy új hajszín, amivel csak úgy megpróbálkozik az ember. Ez nem egyszerű és nem is gyors folyamat… Az, hogy valaki kényszerbeteg, szorong, étkezési zavara van, bántja vagy gyűlöli saját magát, vagy elszakadva érzi magát a saját testétől, külön-külön vagy együttesen sem jelenti feltétlenül azt, hogy nemi diszfóriával él. A transzneműek mentális betegségei az állapotuk és az azzal való bánásmód következményei, nem pedig okai, tünetei. A nemi diszfóriának semmi köze ahhoz, a szülők milyen nemű gyereket szerettek volna. Számomra ezen a ponton lesz ironikus, hogy valaki, aki klasszika-filológiát tanult, teljesen félreértelmezve bedob egy Simone de Beauvoir idézetet, és a neméből fakadó korlátok elutasítása és a saját nemének elutasítása közé egyenlőségjelet tesz.
Viszont értem, amit a kamaszkorban jelentkező szexuális töltetű pillantásokról és ítélkezésről, elvárásokról ír. Kamasznak lenni nehéz, az ember gyakorlatilag újra megismerkedik a saját testével és annak hatásával másokra. Az ebből adódó zavarodottság és bizonytalanság viszont nem jelenti azt, hogy valakit egyből rá lehet beszélni fájdalmas beavatkozások sorára és a nemi identitásának cseréjére. Az, hogy nem a transzneműek problémájáról beszél, hanem a saját érzelmeit vagy mentális gondjait vetíti ki mások helyzetére, csak hozzáad a problémához. Ha pedig téves állításokból indul ki, a következtetése nagy eséllyel szintén téves lesz.

Szeretnék tisztázni valamit: tudom, hogy nemi diszfóriások egy részének a nemváltás lesz a megoldás, bár azzal is tisztában vagyok kiterjedt kutatás után, hogy tanulmányok következetesen mutatják, hogy a nemi diszfóriával élő tinédzserek 60-90%-a kinövi a diszfóriáját. Újra és újra elmondták nekem, hogy “Csak találkozz transz emberekkel!” Ezt meg is tettem: egy pár fiatal mellett, akik imádnivalók, történetesen ismerek egy önmagát transzszexuálisnak leíró nőt, aki idősebb nálam és csodálatos. Habár ő nyitott a meleg férfiként megélt múltjáról, mindig nehezen gondoltam rá bármi másként, mint nőként, úgy hiszem (és őszintén remélem), hogy ő teljesen boldog, hogy nemet váltott. Mivel idősebb, ő egy elég hosszú és kemény procedúra keretein belül esett át kiértékelésen, pszichoterápián és lépcsőzetes átváltozáson. A transz aktivizmus jelenlegi kirobbanása szinte minden olyan erőteljes gyakorlat eltávolítását követeli, amelynek régen minden jelentkezőnek alá kellett vetnie magát. Egy férfi, akinek nem áll szándékában megműttetni vagy hormonkezelésnek alávetni magát, most biztosíthatja magának a nemét elismerő igazolványt és nő lehet a törvény szemében. Sok ember nincs tisztában ezzel.

Ezért vannak klinikák, ahol megállapítják, kinek pontosan milyen nemi diszfóriája, milyen pszichikai állapota van, milyen kizáró tényezők játszanak szerepet az esetében és milyen kezelés a legalkalmasabb nekik. Nem hinném, hogy valaki bemegy egy ilyen klinikára azzal, hogy nem tudja, fiú-e vagy lány, és ott helyben megműtik. Már önmagában a nemet elismerő igazolvány kérése is hosszú folyamat az azt szabályozó törvények alapján, a beavatkozásokat megelőző állapotfelmérések meg pláne. Ezért vannak különböző kezelések és megoldások, mint például a nemi hormonokat blokkoló szerek, amikkel időt nyerhetnek a páciensnek és az orvosoknak is arra, hogy felelősebben döntsenek egy életreszóló kérdésről.
Az “önmagát transzszexuálisnak leíró nő” megfogalmazás mutatja, hogy Rowling nem ismeri el ennek a nőnek a nemi identitását, mert egyfajta mentális problémaként tálalja azt. Rowling sem egy önmagát nőként leíró nő, hanem egy nő. Egy egyszerű példa: a Harry Potter és a halál ereklyéiben, A hét Potter című fejezetben hatan, köztük Hermione és Fleur százfűléfőzetet ittak, hogy felvegyék Harry alakját. Az átváltozásuk után Rowling továbbra is nőként hivatkozott rájuk, nem önmagukat nőnek leíróként, pedig egy fiú testében voltak, annak minden jellemzőivel, de női identitással.
A tanulmány, ami szerint a gyerekek 84%-a kinövi a diszfóriát mind az alanyok kiválogatását, mind a követési procedúrát illetően módszertani hibát vétett: ugyanis egy kalap alá vette a nemi diszfóriával és a nemi nonkonformizmussal élőket (plusz még csak nem is ismert a pontos arányuk ebben a kutatásban), és egy évvel később nem találták meg a résztvevők 45.3%-át, így az utóéletükről sem lehet tudni semmit. A tanulmány egyik legnagyobb szószólója pedig Dr. Kenneth Zucker volt, akinek bizonyos technikái közel álltak a homoszexuálisok átneveléséhez / kijavításához. Dr. Kenneth Zucker úgy vélte, a legjobb gyermekkorban “megelőzni” a homoszexualitást és a transzszexualitást. 2015-ben egy független nyomozás a kirúgásához és a klinikáinak bezárásához vezetett…
A visszaváltó műtétek alacsony statisztikai aránya és a műtét utáni elégedettség már önmagukban ellentmondanak ennek az állításnak. Arra pedig nem kéne büszkén hivatkozni, hogy mennyivel jobb volt minden évtizedekkel ezelőtt, amikor a homoszexualitás például illegális volt az Egyesült Királyságban, amiért börtön vagy kényszerített hormonkezelés járt, és nem illette meg például a transzneműeket a törvények szerint egyenlő bánásmód vagy megfelelő kezelés.

A legnőgyűlölőbb időszakban élünk, amit én életemben tapasztaltam. A nyolcvanas években elképzeltem a jövőbeni lányaimat, kellene-e egyáltalán, jobb lenne-e nekik, mint nekem valaha is, de a feminizmus visszaesése és a pornóval telített online kultúra között úgy hiszem, jelentősen rosszabb lett a lányoknak. Soha nem láttam még nőket ennyire befeketítve és olyan mértékig tárgyiasítva, mint most. A szabad világ vezetőinek szexuális zaklatás vádjával kikövezett hosszú listájától és a büszke dicsekvéstől hogy “ragadjuk meg őket a pinájuknál fogva”az incel (“involuntarily celibate” vagyis nem önként vállalt cölibátus rövidítése) mozgalmán át, ami olyan férfiakból áll, akik dühösek az olyan nőkre, akik nem hajlandóak lefeküdni velük, transz aktivistákig, akik szerint a TERF-eket ütni kell és újra tanítani, férfiak a politikai spektrum minden részéről úgy tűnik, egyetértenek: a nők keresik maguknak a bajt. A nőknek mindenhol megmondják, hogy fogják be és üljenek le, vagy egyebet.
Olvastam vitákat arról, hogy a nőiesség nem a női testben rejlik, kijelentéseket, miszerint a biológiai nőknek nem közösek a tapasztalataik, és én is mélyen nőgyűlölőnek és regresszívnek tartom ezeket. Az is világos, hogy a biológiai nem fontosságának letagadása azt a célt is szolgálja, hogy lerombolja azt az egyesek által kegyetlenül megkülönböztetőnek gondolt elgondolást, miszerint a nőknek saját biológiai valósága van, vagy – ugyanolyan fenyegetően – egyesített valósága, ami egy összetartó politikai osztállyá teszi őket. A többezer e-mail, amit az elmúlt napokban kaptam, bizonyítja, hogy ezen az aggodalmon sokakkal osztozom. Nem elég a nőknek, hogy a transzok szövetségesei legyenek, a nőknek el kell fogadni, hogy nincsen testi különbség köztük és a transz nők között.

Az, hogy szerinte melyik a legnőgyűlölőbb időszak, saját véleménye, ezt mindenki maga ítéli meg. De hogy azzal mi a problémája, hogy a transz aktivistákat foglalkoztatják a női lét pszichikai, szociális, és politikai vetületei, azt nem tudom. Amúgy nem hiszem, hogy egy transz nő tagadná, hogy más tapasztalatai vannak, mint egy cisz nőnek. Bizonyos szinten amúgy sincs két embernek egyforma élettapasztalata. Ha pedig kikéri magának, hogy ő TERF, miért izgatja, ha azt mondja valaki, hogy a TERF-eknek lenne még mit tanulniuk?

De ahogyan annyi nő megmondta előttem: a “nő” nem egy ruha. A “nő” nem egy elképzelés egy férfi fejében. A “nő” nem egy rózsaszín agy, vagy vonzódás a Jimmy Choo-hoz, vagy egyéb szexista, haladónak tartott tanítás. Az “inklúzív” nyelvet pedig, ami a nőket “menstruátoroknak” és “vulvával rendelkező embereknek” nevezi, sok nő tárgyiasítónak és udvariatlannak gondolja. Értem, hogy a transz aktivisták miért ezt a nyelvezetet tartják illendőnek és kedvesnek, de nekünk, akikre erőszakos férfiak lealacsonyító, becsmérlő szavakat köpnek, nem közömbös, hanem ellenséges és elidegenítő.

Megértem az érzést, amit leír. A női lét a hatalmas elvárások és a szexista beszólások nélkül is elég nehéz néha. Úgy érezni, hogy az identitásod mások akarják meghatározni, ki akarják törölni, esetleg úgy viselkednek veled, mintha egy zavart, önmagát sem ismerő, buta kislány lennél, rendkívül frusztráló és dühítő tud lenni. Épp ezért nem értem, miért csinálja ezt a transzneműekkel, miért ír róluk folyamatosan úgy, mint identitásukban összezavarodott emberekről. Azzal, hogy a nőiség fogalmába beengedünk másokat is, nem rontja el a saját nőiségünk megélését, ha meg mégis, ott már valami baj van. Az, hogy valaki úgy érzi, alábecsülik, tárgyiasítják, a neme vagy identitása alapján megkülönböztetik, nem egyéni tapasztalat. Ezért lenne érdemes segíteni egymásnak és arra fókuszálni, miben egyezünk ahelyett, hogy miben különbözünk. Ahogy Rowling írta egyszer, nagyon régen: “Mit számít, hogy nyelvünkben és szokásainkban különbözünk, ha a célunk közös? Ha nyitott szívvel fordulunk egymás felé, semmi sem állhat közénk.”
Amikor pedig orvosi témáról van szó (mint például a kiadvány, amivel indult ez az egész), nem ártanak a konkrétumok, sem a specifikus szókészlet. Hívhatjuk akárhogy a menstruációt, nem lesz kellemesebb élmény, de a tudásunkat növelni vele kapcsolatban annál hasznosabb lehet.

Ez hozza magával az ötödik okot, a jelenlegi transz aktivizmus egyik következményét, amivel kapcsolatban nagyon aggódom.
Lassan húsz éve ismer a nyilvánosság és soha nem beszéltem nyilvánosan arról, hogy családon belüli erőszak és szexuális támadás túlélője vagyok. Ez nem azért van, mert szégyellem, ami történt velem, hanem az emlékbetörések és az emlékezés traumatikus hatásai miatt. Ezenkívül szeretném megvédeni az első házasságomból származó lányomat. Nem akarok kizárólagos tulajdonjogot követelni tőle egy történetért, ami ugyanúgy az övé is. De nemrég megkérdeztem tőle, hogyan érezné magát azzal kapcsolatban, ha nyilvánosan is őszintén beszélnék az életemnek erről a részéről és ő bátorított, hogy tegyem meg.
Ezt nem azzal a szándékkal említem meg, hogy elnyerjem mások szimpátiáját, hanem szolidaritásból afelé a rengeteg nő felé, akik hozzám hasonlót éltek át, akiket bigottnak neveztek a nemek szerint szeparált helyiségekkel kapcsolatos aggodalmuk felé.

Az első, erőszakkal telített házasságom elől bizonyos nehézségek árán, de el tudtam szökni, de most egy igazán jó és tisztességes férfi a házastársam, olyan biztonságban és védelmezve érzem magam, ahogy egymillió év alatt sem számítottam volna rá. De az erőszak és szexuális támadás okozta sebek nem tűnnek el, nem számít mennyire szeretnek, vagy mennyi pénzt kerestél. Az állandó idegességem családi viccek tárgya – és még én is tudom, hogy mókás -, de imádkozom, hogy a lányaimnak sose legyen ilyen okuk félni a hangos zajoktól, vagy attól, hogy valaki hirtelen mögéjük kerül úgy, hogy nem hallották őket közeledni.

Először is, nagyon sajnálom, ami Rowlinggal történt, és érintettként pontosan tudom, miről beszél, amikor leírja az emlékbetörések hatásait. Senki sem érdemli ezt ki, és igaza van, egy ilyen trauma mély nyomot hagy az emberen. Őszintén remélem, Rowling kapott megfelelő segítséget és együttérzést. De annak, hogy Rowlingot támadást érte (egy, felteszem cisz férfi által), semmi köze ahhoz, hogy a transzneműek az általuk preferált mosdót szeretnék használni. Rowling itt szerintem a saját traumájával kapcsolatos szimpátiát, mint egy pajzsot tartja maga előtt, hogy az megóvja őt az erős kritikától amiatt, hogy a transznemű nők és erőszakos férfiak közé egyenlőségjelet tesz közben. Olyan érzésem van, mintha valaki egy vitából úgy menekülne ki, hogy elsírja magát közben egy másik téma miatt. Ahogy elnéztem az újságcikkeket és hozzászólásokat, ez be is vált.

Ha a fejemben lehetnél és megértenéd, hogyan érzem magam, amikor arról olvasok, hogy transz nők erőszakos férfiak keze által halnak meg, nem találnál mást, csak szolidaritást és rokonszenvet. Zsigeri rettegés jár át a gondolattól, hogyan teltek azoknak a transz nőknek az utolsó pillanatai a földön, mert én is ismerem a vak félelem perceit, amikor ráébredtem, hogy az egyetlen dolog, ami életben tart, az a támadóm reszketeg önuralma.
Úgy gondolom, hogy a transzneműként azonosított emberek többsége nem jelent veszélyt másokra, de nagyon is sebezhetőek az előbb részletezett okok miatt. A transznemű emberek megérdemlik és igénylik a védelmet. Ahogyan a nőknek, úgy nekik is nagy az esélyük arra, hogy a saját partnerük vessen véget az életüknek. A transz nők, akik a szexiparban dolgoznak, különösen a színesbőrű transz nők, kimondottan nagy kockázatnak vannak kitéve. Mint minden családon belüli erőszak és szexuális támadás túlélő, akit ismerek, én sem érzek mást, csak együttérzést és szolidaritást azokkal a transz nőkkel szemben, akiket férfiak bántalmaztak.

Együttérzek én is bántalmazott férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel, bárkivel, aki hozzám hasonlóan tudja, milyen folyton összerezzenni, és ébren vagy épp álmában újra élete legrosszabb pillanatában találni magát. Viszont ez nem csak nőket és transzneműeket érintő kérdés, férfiakat is ugyanúgy érhet mindenféle erőszak. A transzneműeket és homoszexuálisokat érintő brutalitásról, például a korrekciós nemi erőszakról, mindennapos verbális piszkálásokról nem is beszélve. Ha pedig annyira együttérez velük, miért nem hívja őket egyszerűen transzneműeknek, mire jó ez a “transzneműként azonosított emberek” plusz kör, azon túl, hogy ismét kimutassa, ők a szemében nem azok, akiknek azonosítják magukat? Ha úgy gondolna a transz nőkre, mint nőkre, akkor nem hinné, hogy a nemek szerint szeparált terekben nincs helyük mellette…

Tehát, szeretném, ha a transz nők biztonságban lennének. Ezzel egy időben nem szeretném, ha a született nők kevésbé lennének biztonságban. Ha kinyitod a fürdők, mosdók, öltözők ajtajait bármelyik férfinak, aki nőnek hiszi vagy érzi magát (itt Rowling a férfiakra vonatkozó személyes névmást használja – a szerk.) – és ahogyan korábban elmondtam, a nemet elismerő igazolvány garantált műtét és hormonális kezelés nélkül -, akkor ajtót nyitsz bármelyik vagy mindegyik férfinak, aki be szeretne jönni. Ez egyszerűen az igazság.

Ez az a pont, ahol engem végleg elvesztett Rowling. Két dolog jut eszembe erről a bekezdésről: az első Orwell Állatfarmja, ahol kijelentik, hogy mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek a többieknél. A másik a szegregáció ideje az Amerikai Egyesült Államokban, amikor a fehér nők védelmében kizárták a feketéket a mosdókból, nehogy elkapjanak tőlük valamit, vagy esetleg valami még rosszabb történjen. Igen, el lehet kapni egymástól fertőzéseket, egymásnak eshet két nő egy mosdóban, de ennek semmivel sem nagyobb a veszélye, mint fehér nőtársaik esetében.
És ki kell ábrándítsam Rowlingot: azok az ajtók eddig sem voltak bezárva. Életem során többször találkoztam férfiakkal női mosdóban: bejöttek, mert ott találtak pelenkázót a kisbabájuknak, oda tudták bekísérni a kislányukat, épp tele volt vagy elromlott a férfi wc és női mosdó zárt fülkéiben könnyíthettek magukon. Sőt, egyszer megszálltam egy kollégiumban, ahol koedukált volt a mosdó és a zuhanyzó is, és mindenki képes volt tiszteletben tartani a többiek privát szféráját. Az pedig simán előfordulhat, hogy akár Rowling is találkozott mosdóban transz nővel, csak nem vette észre, mert nem arra figyelt.
A másik rossz hírem az, amire az én élményeim megtanítottak: ha valaki meg akar valakit erőszakolni, azt nem sok minden fogja visszatartani ettől, egy kis szoknyás piktogram a mosdó ajtaján semmiképp sem. A testi sértés, a nemi erőszak illegális. Ha valaki megsérti a törvényt, miért érdekelné egy útmutató-szintű jelzés egy ajtón, ami nincs kulcsra zárva? Vagy miért menne be a hivatalba egy igazolványért, hogy bemehessen azon az ajtón, amin ott a kilincs? Ez a feltételezés abszurd és nélkülöz minden logikát. Rowling ráadásul ellentmond korábbi állításával, miszerint “Úgy gondolom, hogy a transzneműként azonosított emberek többsége nem jelent veszélyt másokra, de nagyon is sebezhetőek az előbb részletezett okok miatt. A transznemű emberek megérdemlik és igénylik a védelmet.”
Érdemes megkérdezni a transz nőket és férfiakat, mi történik velük, ha a másik nem mosdóiba, öltözőibe, zuhanyzóiba, kollégiumaiba kénytelenek bemenni / élni. A beszámolók a félelmeik és az őket ért bántalmazások mértékéről megdöbbentőek. A saját traumáját pedig arra használni, hogy esetleg mások traumájához is hozzájáruljon, rendkívül manipulatív húzás.
Arra Rowling nem hozott példát, hogy megemelkedne a cisz nők felé az erőszakos támadások száma, ha transz nők is bemehetnek ezekbe a helyiségekbe, de arra van példa, mi történik, ha kitiltják őket onnan. Észak-Karolina államban, 2016-ban bevezették az úgy nevezett “fürdőszoba törvényt”, ami szerint mindenki az igazolványán szereplő neme szerint mehetett be a mosdókba. Ez nem csak növelte a transzneműek megtámadásának mértékét, de olyan cisz nőket is zaklatás ért, akik nem öltözködtek vagy néztek ki “elég nőiesen”. Ezután tavaly vissza is vonták a törvényt.

Egy szombat reggelen azt olvastam, hogy a skót kormány tartja magát ahhoz az ellentmondásos gender elismerő tervezetéhez, aminek az eredménye az lesz, hogy minden, amire egy férfinak szüksége lesz ahhoz, hogy “nővé váljon”, ha azt állítja, hogy ő egy nő. Hogy egy nagyon is mai szót használjak, ez “felhúzott”. Lelombozva a transz aktivisták támadásaitól a közösségi médiában, amikor én csak azért voltam ott, hogy értékeljem amit a gyerekek rajzoltak a könyvemhez a lezárások idején, a szombatom nagy részét egy nagyon komor helyen töltöttem a fejemben, ahogyan a húszas éveimben elszenvedett súlyos szexuális támadás emlékei felszínre törtek. Az a támadás egy olyan helyen és időben történt, ahol és amikor én sebezhető voltam, és egy férfi visszaélt ezzel. Nem tudtam kizárni ezeket az emlékeket és nagyon nehezen tudtam visszafogni a dühöm és a csalódottságomat azzal kapcsolatban, hogy szerintem a kormányom milyen felelőtlenül játszik nők és lányok biztonságával.
Szombaton késő éjjel, mikor lefekvés előtt átfutottam a gyerekek rajzait, elfelejtettem a Twitter első szabályát – soha, de soha nem számíts árnyalt beszélgetésre – és reagáltam valamire, amit degradálónak éreztem a nőkre nézve. Felszólaltam a nem fontosságáról és azóta is fizetem ennek az árát. Transzfób voltam, picsa voltam, szuka, TERF, megérdemeltem a lemondásokat, halálig tartó ütéseket. Egy ember azt mondta, te vagy Voldemort, nyilván úgy érezte, hogy ezt a nyelvet majd megértem.

Sokkal egyszerűbb lett volna a jóváhagyott hashtageket tweetelni – mert persze, hogy a transz jogok emberi jogok és persze, hogy a transz életek számítanak -, felszedni a korrektnek ítélt szóhasználatot és sütkérezni az erkölcsi fölény fényében. Van öröm, megkönnyebbülés és biztonság is az alkalmazkodásban. Ahogy Simone de Beauvoir írta: “… kétségtelenül kényelmesebb eltűrni a szembekötőt, mint a kiszabaduláson dolgozni; a halottak jobban is illenek a földbe, mint az élők.”
Nők nagy számban, teljesen jogosan halálra vannak rémülve a transz aktivistáktól; tudom, mert nagyon sokan léptek velem érintkezésbe, hogy elmeséljék a történeteiket. Félnek, hogy elveszítik az állásukat, megélhetésüket és félnek az online leleplezéstől és erőszaktól.
Az, hogy állandóan célkeresztben voltam, bármilyen végtelen, kellemetlen volt, visszautasítom, hogy meghajoljak egy mozgalomnak, ami úgy hiszem, kimutatható károkat okoz azzal, hogy elpusztítja a “nőt”, mint biológiai és politikai osztályt és olyan fedezéket ajánl ragadozóknak, mint előtte kevesen. Azok mellett a bátor nők és férfiak, melegek, heterók, transzok mellett állok, akik támogatják a szólás-, és a gondolatszabadságot, és a társadalomban legsebezhetőbbek: fiatal meleg gyerekek, törékeny tinédzserek és a nemek szerint szeparált helyiségek megtartásában bízó nők jogait és biztonságát. A közvélemény-kutatások szerint az aggódók többsége nő, kivéve azokat, akik eléggé privilegizált vagy szerencsés helyzetben vannak ahhoz, hogy sose kelljen szembekerülniük erőszakos férfival vagy szexuális bántalmazással, és akiknek nem kellett megtanulniuk, hogy mennyire gyakori ez.
Az egyetlen dolog, ami reményt ad az az, hogy a nők tiltakoznak és szerveződnek igazán tisztességes férfiakkal és transzneműekkel az oldalukon. A politikai pártok a leghangosabb hangokat próbálják lecsendesíteni ebben a vitában azzal, hogy ignorálják a veszélyben lévő nők aggodalmait. Az Egyesült Királyságban, a nők a pártokat elválasztó vonalon át is kinyújtják egymásnak a kezüket, aggódva a nehezen megszerzett jogaik elvesztése és a széleskörű fenyegetettségük miatt. Azok közül a gender kritikus nők közül, akikkel beszéltem, egy sem gyűlöli a transzneműeket, épp ellenkezőleg. Többen köztük a transz fiatalok iránti aggodalom miatt kezdtek el érdeklődni a téma iránt, és nagyon együttérzőek azokkal a transz felnőttekkel, akik egyszerűen csak élnék az életüket, de mégis rájuk üt vissza egy olyan fajta aktivizmus, amit ők nem is helyeselnek. A legnagyobb irónia, hogy az a törekvés, hogy elhallgattassák a nőket a “TERF” kifejezéssel, talán még több fiatal nőt lökött a radikális feminizmus felé, mint amit a mozgalom évtizedek óta látott.

Az elmúlt bekezdésekre úgy érzem, korábban reagáltam, és nem szeretném ismételni magam. Az olykor lekezelő hangnem, és a “hattyú halála” koncepció nem maradt észrevétlen, de már amolyan sztoikus közönnyel fogadtam. Nyilvánvalónak érzem, hogy Rowling meggyőződését – ahogy sokunkét -, a személyes szemszöge, saját félelmei és a sajátos értelmezése alakítja ki. De ezektől nem feltétlenül lesz igaza, különösen ha eleve téves állításokból indul ki, majd ellentmond saját magával és a logikával is.
Az emberi jogok viszont nem olyanok, mint cukorkák egy tálban: attól, hogy valaki kiveszi belőlük  a magáét, a többieknek nem lesz kevesebb joga. A női jogok nem csorbulnak attól, hogy a transzneműek is megkapják arra a jogot, hogy a törvény előtt is elismerhessék a nemi identitásukat. És nem lesznek felelősek olyan törvénysértésekért, amiket nem is ők követtek el, csak a sajátjaikért.

Az utolsó, amit mondani szeretnék, az ez. Nem annak a reményében írtam ezt az esszét, felkavarjam a kedélyeket, akár a legkisebb mértékben is. Én különösen szerencsés vagyok: egy túlélő, de nem áldozat. Csak azért említettem meg a múltam mert, mint minden embernek ezen a bolygón, nekem is komplex háttértörténetem van, ami formálja a félelmeimet, érdeklődésemet és véleményemet. Sosem felejtem el ezt a komplexitást, mikor megalkotok egy fiktív karaktert, és biztosan nem felejtem el, amikor transz emberekről van szó.
Hasonló empátiát és hasonló megértést kérek – akarok – kiterjesztve arra a több millió nőre, akiknek annyi az egyetlen bűnük, hogy hallatni szeretnék a hangjukat az aggodalmaikról anélkül, hogy a válasz fenyegetés és bántalmazás lenne.

Az irónia, hogy Rowling itt azt kéri magának, amit másoktól megtagadna ebben az írásban. Részemről elfogytak a szavak…

Őszintén szólva irdatlan nagyot csalódtam Rowlingban, akit évekkel ezelőtt én egy igazi feminista példaképnek tartottam. De ez az írás minden képzeletemet alulmúlta, amellett rendkívül manipulatívnak és károsnak tartom. Arról egy másik bejegyzésben írok, hogy mennyire tartom különválaszthatónak a szerzőt és a művét, specifikusan Rowlingot és a könyveit.

Ha eljutottál a végéig, őszintén köszönöm a figyelmed! Fárasztó menet volt – gondolom – neked is, úgyhogy jó pihenést kívánok!

J. K. Rowling esszéje magyarul és a reakcióm rá” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Visszajelzés: A szerző, akit nem nevezünk nevén | Könyvzugoly

  2. Az a személyes problémám ezzel az írással, hogy Bubu önmagad, mint kvázi szakértőt mutatod be ebben a bejegyzésben vagy legalábbis retorikailag azt sugallod, mint aki mindent tud a témáról, és Rowlingot is személyesen ismered. Meglehet Rowlingnak másképp kellett volna kommunikálnia, de semmi nem fekete és fehér. Ugyanazt teszed ebben a cikkben Rowlinggal, mint ami miatt őt támadod. Bélyegek, címkék, kvázi szakértőiség. Harry Potter nem örülne.

    Kedvelés

    • Köszönöm, hogy elolvastad és véleményezted, amit írtam!

      A bejegyzés elején kiemeltem: “a reakcióm a saját, személyes véleményem. Nem vagyok szakember – így ez semmiképpen sem egy szakmai írás -, csak egy heteroszexuális, cisz nő aki nem fél használni az internetet. Nem kívánom senki véleményét sem elítélni, vagy meghatározni a témában”.
      Egyáltalán nem állítottam, hogy mindent tudok a témáról, csak azt, hogy utánanéztem az esszé állításainak és azután személyes véleményt formáltam, amivel természetesen nem kötelező egyetérteni. (Erre utalnak az olyan kifejezések is, mint “szerintem”, vagy “azt gondolom”)
      Nem fekete-fehér a véleményem sem, volt, ahol egyetértettem vele bizonyos dolgokban, és azt is leírtam.
      Azt soha nem állítottam, hogy személyesen ismerném Rowlingot, és róla közszereplőként írtam, nem pedig magánemberként. Nem érzem, hogy támadtam volna Rowlingot, hozzá hasonlóan érveket sorakoztattam fel egy témában, és megkérdőjeleztem, amit kérdésesnek ítéltem.
      Harry Potter egy fiktív karakter, akinek a fiktív érzelmei számomra irrelevánsak, mikor valódi embereknek okoz Rowling valódi fájdalmat…

      További kellemes hétvégét kívánok!

      U.i.: Legközelebb nyugodtan használd a Neved. Ha engem a nevemen szólítasz, egyszerűbb és szerintem udvariasabb is, ha tudom, hogy mondjuk Mariannak szólíthatlak…

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s