Omid Scobie & Carolyn Durand: A szabadság nyomában

Egy vallomással kezdeném: gyakran szoktam történelmi dokumentumfilmeket nézni, leginkább a huszadik századra vonatkozóan. Így már többet is láttam, ami az angol királyi családdal foglalkozik. Idén többek között olvastam Erzsébet királynőről, Diana hercegnőről és Margit hercegnő udvarhölgyéről is, hogy minél árnyaltabb képet kaphassak erről a témáról. Így nem volt kérdés, hogy el szeretném olvasni a könyvet, aminek segítségével az elmúlt évek meghatározó eseményeibe nyerhetek bepillantást a sussexi herceg és hercegné életéről, valamint az idén kicsúcsosodott problémáikról. Az csak tovább csigázta az érdeklődésemet, hogy hónapokkal a megjelenés előtt tömegesen elkezdték lehúzni és egyesre értékelni a goodreads-en a kötetet, ami önmagában mutatja a sajtó esetleges befolyását a közvéleményre. Engem leginkább az érdekelt, mi minden vezetett a házaspár precedens értékű döntéséhez, miszerint visszalépnek a királyi családban eddig betöltött szerepüktől. Kicsit úgy jártam, mint azzal a bizonyos ajándékkal: kaptam is válaszokat, meg nem is, csalódtam is, és nem is.

Harry hercegről ebben az életrajzból egyértelműen kiderül, hogy ízig-vérig anyja fia. Ez a könyv kísértetiesen hasonlít ugyanis Diana hercegnő személyes vallomására, amit Andrew Mortonnak tett titokban, majd közzétették. Úgy hirdették, mint az ismerőseivel készített beszélgetések alapján megírt betekintést a mindennapos küzdelmeiről a mentális problémáival, a sajtóval, a palota bürokratikus rendszerével és a házasságával. Ahogyan ennek a könyvnek a szerzői is kiemelik, hivatalosan a királyi család tagjai nem járulhatnak hozzá róluk szóló életrajzi írásokhoz. Elméletben ez igaz is, de ahogyan a fenti példa is jól szemlélteti, a gyakorlatban nem lehetetlen. Nagyon beszédes, hogy a házaspár, akik jelenleg több lappal is perben állnak személyes információk ellopása és publikálása miatt, nem tiltakoznak semmilyen formában a könyv ellen, ami telítve van a meghitt pillanataikkal és életük legszemélyesebb részleteivel az első randevújuktól kezdve, a fiuk alvási szokásain át, Harry túl szorosra szabott esküvői nadrágjáig. A forrásként elsődlegesen megjelölt szűk kört sem vádolják az elvárt diszkréció megszegésével, vagy a privát életükbe való túlzott betolakodással, pedig a szerzők többször kitérnek rá, milyen kényesek ezekre a család tagjai.

Amíg Andrew Morton könyvének volt egy világos célja, miszerint hozzásegítheti a hercegnőt egy esetleges váláshoz azzal, hogy bemutatja az ő nézőpontját, addig ebben az esetben nem egyértelmű, mit is szerettek volna elérni. Helyenként ráadásul ellentmondanak saját magukkal, amivel olykor kimondottan ártanak az alanyaiknak. Mindkettejüket úgy akarják bemutatni, mint közülünk való embereket, akik a hétköznapi, egyszerű élvezeteket szeretik, két lábbal állnak a földön, felelősen gondolkodnak. Közben szeretnék azt is tisztázni, hogy Meghan nem egy, a férje hátán felkapaszkodó, törtető nő, mert már eleve egy sikeres, önálló emberként vágott bele ebbe a kapcsolatba, Harry pedig független, tudatosan a saját lábán álló herceg, aki akár a szomszéd fiú is lehetne, ha épp nem a királyi családba születik. Közben pedig láthatóan zajlik a brand építése (vagy éppen egy állásinterjú?) kiemelve a pár státuszát, stílusát, életmódját. Ezek a célok már önmagukban egy meglehetősen furcsa egyveleget alkotnak, aminek az írói stílus sem használ. Az eleve sokat ront Harry és Meghan bemutatásában, hogy túlzottan részlehajló módon, hibátlannak írják le őket, mert ez elidegeníti az olvasót. Arról persze nem ők tehetnek, hogy egy globális járvány közepén jelent meg ez a könyv, de ez is megadja a negatív alaphangot, amikor az ember elképzelhetetlen kiváltságok részletekbe menő taglalását olvassa. Különösen, hogy az egyik bekezdésben az áll, hogy Meghan mennyire meggondolja, milyen cipőt vásárol, mert gyermekkorából ezt hozta magával, majd szó szerint két bekezdéssel később már luxusvakációt szervez.

Omid Scobie és Carolyn Durand ráadásul elárasztotta a könyvet banális, érdektelen, olykor idegesítő részletekkel a pár életvitelével és szociális státuszával kapcsolatban. Az igazán érzelmes pillanatokat, mint a családi dráma, probléma egy alkalmazottal, vagy fontos jogi, gazdasági kérdések, unos-untalan megszakítja, hogy mindeközben konkrétan milyen drága lakosztályban isznak milyen márkájú pezsgőt, milyen cipőt lerúgva a lábukról, vagy épp milyen módszerrel takarított márványlépcsőn mennek el pontosan milyen faburkolat mellett. A lényeges tényekkel és állításokkal kapcsolatban többször is kikerülik a konkrétumokat, de közben sosem siklanak el világmárkák vagy híres ismerősök megnevezése mellett. Félreértés elkerülése végett: ha valaki arra bukik, hogy megtudja, milyen bort isznak, milyen laptopot használnak, vagy milyen gyertyát gyújtanak meg, azzal semmi problémám, sőt, örülök, mert ő nagy valószínűséggel nálam jobban fogja élvezni ezt a könyvet. Részemről arról van szó, hogy nem találkozott a könyv az elképzeléseimmel, mert szerintem a stílusa érzéketlenné tesz és lefáraszt, mint olvasót. Vaknak mutatja be a párt a saját privilégiumuk felé, pedig nyilvánvalóan az lenne a cél, hogy azonosulhassak velük, ha szeretném megérteni a szempontjaikat. A töltelékinformációk helyett többet szerettem volna megtudni a karitatív tevékenységeikről, a munkájukról, és a kilépésükhöz vezető folyamatokról, különös tekintettel az elkövetett hibákra, akár róluk van szó, akár a sajtóról vagy a palotáról. Ezt a problémát tökéletesen összefoglalta Meghan egyszer a blogján, amikor azt írta, az üvegcipellő helyett érdemesebb lenne az üvegplafonra fókuszálni. A szerzőknek ez ebben a kötetben sajnos nem sikerült.

Az egyik fontos kérdés, ami felmerül ebben a történetben, hogy mit jelent tulajdonképpen beházasodni az angol királyi családba, hova vezet a “tündérmese” valójában? A huszadik században jelentős változáson ment át ilyen szempontból a monarchia: II. Erzsébet volt az utolsó, aki királyi származású házastársat választott magának. A két világháború után a legtöbb európai országban megváltozott az állam berendezkedése, így egyre nehezebbé vált megtartani a korábbi házasodási szokásokat. Így viszont új probléma ütötte fel a fejét: lehetséges-e, hogy valaki, aki kívülről érkezik a családba, magáévá tegye ezt az életmódot? Diana, Fergie, Mark Phillips: tündérmesével indult mindegyik történet, majd botrányokkal folytatódtak, és válással végződtek. Kate Middleton és Meghan Markle képviselik az új generációt: mindketten szerelmi házasságot kötöttek, ráadásul az arisztokrácián kívülről érkeztek a családba. Meghan ezenkívül ENSZ nagykövetként és aktivistaként is megszokta, hogy szabadon felszólalhat azokban a kérdésekben, amik foglalkoztatják. Attól a pillanattól kezdve, hogy férjhez ment, nem csak egy új családhoz, hanem egy intézmény évszázadok óta kőbe vésett szabályaihoz kellett alkalmazkodnia, aminek része a pártatlanság, és a kontroll hiánya is.

Az egyik legnagyobb probléma pont ez: amit kontrollálhatna a család, az az, hogy mit tesz közzé a közösségi médiában, illetve bizonyos mértékig az, hogy mit enged megjelenni magáról a sajtóban. De az internet korában már megállíthatatlan az információáramlás, amit csak súlyosbít a paparazzik gátlástalansága. Az azonnali választ pedig ellehetetleníti a palota bürokratikus berendezkedése, és a személyes rangsor is. Nincs mindig lehetősége mindenkinek akkor és úgy reagálni, ahogyan szeretne. Harry például mindig hátrébb lesz a fontossági sorrendben, mint a rangban felette álló családtagok, akár megsértette a sajtó az ő, a felesége, vagy a gyereke személyiségi jogait, méltóságát, akár nem. Ehhez már csak adalék a személyes kapcsolata a médiával, az édesanyja halála, vagy a sokszor rasszista hangnem, az erőltetett szexista narratíva, és a kettős mérce a Meghannel kapcsolatos megnyilvánulásokban. A családon belül is kényes kérdés, mikor kinek az ügyét próbálják félresöpörni és cserébe kit dobnak oda koncnak, valamint az is, kinek a népszerűsége halványítja el a többiekét. (Érdemes végiggondolni, András herceg botrányát mennyire próbálhatták elhalványítani a Megxittel, pedig köszönőviszonyban sincs a két eset súlyossága…) Viszont a család hivatalosan nem támogathatja a függetlenedést a sajtótól, különben hogyan marad fenn a monarchia, ha elidegenítik magukat a néptől? Az sem elhanyagolható szempont, hogy az adófizetők mit várhatnak el tőlük az apanázsukért cserébe…

Ez a kérdés pedig már több gazdasági és jogi problémát is magával hoz: A királyi család tagjainak hol kezdődnek a jogai és a kötelességei? A kiváltságuk felhatalmazás lehet a jogaik megsértésre? Ha lemondanak a fizetésükről jótékony célokra, adóznak, szolgálják a hazájukat, mint katona vagy diplomata, meghúzhatják a privát szférájuk határait? Mit örökölnek pontosan a gyermekeik? Van igazi választásuk? Harry és Meghan döntése ezeket a témákat boncolgatja, de a könyv sajnos kevés választ adott rájuk, sokszor nem érvelt, csak egyszerűen tagadott vagy kijelentett. Számomra legalább annyi kiderült, hogy milyen konkrét bonyodalmakat okoz, hogy nem csak családként, de intézményként és cégként is működnek egyszerre. Mint például: a földbirtokkal nem rendelkezők nem kereshetnek pénzt, függenek a többiektől és a nemzettől is, viszont ha költik a pénzt, jogot formál a személyes pillanataikra a nép és a sajtó, így ez egy ördögi kör. A könyv sikeresen ráirányítja a figyelmet, hogy Harry-n összetettebb és mélyebb sebeket ejtett a sajtó, a hírverés, és a protokoll, mint Meghanen, így szembemegy azzal a narratívával, hogy a felelősség a döntésükért csak egyiküket terhelné.

Viszont abból kiindulva, hogy milyen óvatosan fogalmaztak a rangidős családtagokról, az volt az érzésem, hogy próbálnak kilépni a palota kapuján, de nem merik azt kulcsra zárni, hogy adott helyzetben esetleg visszamehessenek rajta. Annyit legalább megtanulhattak Diana esetéből, hogy ha visszavonulót is fújnak, nem érdemes minden hidat felégetni maguk mögött, mert ki tudja, mikor lehet szükségük védelemre és megértésre. Lehet, hogy a szabadságot keresik, de nagyon is függenek a népszerűségüktől. Ezzel kapcsolatban nehéz eldönteni, hogy ez az írás segítette, vagy épp hátráltatta őket, de azt mindenesetre bemutatta, hogy még mindig alapos okuk van rá, hogy kétszer is meggondolják, mit mondhatnak ki hangosan, és mit nem.

A kötet a 21. Század Kiadó gondozásában jelent meg, itt megrendelhető!
Köszönöm szépen a Kiadónak a recenziós példányt!

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s