Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások

“…a humor a lélek utolsó védelmi vonala, amíg nevetünk, élünk.”

Nem titok, hogy Fredrik Backman nagy kedvencem: Az ember, akit Ovénak hívnak, A nagymamám azt üzeni, bocs, az Itt járt Britt-Marie és a Mi vagyunk a medvék című könyveit egytől egyig imádtam. Mert bár mind másról szól és látszólag más témákat domborítanak ki, Backman rajtuk hagyta a saját, egyéni kéznyomát. Ezeket kilométerekről ki lehet szúrni, mégis kedvelhetővé, közvetlenné teszik a könyveit és azok szereplőit. Minden történetében megtanítja nekünk, hogyan keressük az embert, a szerethetőt, és az egyéni kifejezésmódot másokban. Bevezet a saját kis gondolatvilágunkból valaki máséba azzal, hogy minden egyes mozdulatukat, megnyilvánulásukat először leírja, majd egy új kontextusba helyezve újra megmutatja. Közben egyszerre nevetünk és könnyezünk rajtuk, tiszta szívből. Ezek után azt hihetnénk, nem ér váratlanul mindez a legújabb könyvét olvasva, de a pasas újra megcsinálta: könnyedén elhozta az év egyik legjobb olvasmányát és szorongva, de stabilan az eddigi legjobb Backman-élményt. Legalábbis számomra ez lett a legmeghatározóbb könyve, ami úgy érzem, a leginkább rólam és hozzám beszélt.

A felszínen a Hétköznapi szorongások meg nem történt bűncselekmények krónikája. Egy bankrablással kezdődik, ami nem foglal magába rablást, csak egy bankot, egy pénztárost és egy “rablót”, majd egy túszdrámával folytatódik, ami csak nyomokban tartalmaz túszhelyzetet, drámában viszont nagyon is bővelkedik. Inkább kilenc, különböző mértékben pszichotikus és szorongó ember találkozása ez, akik eltérő okokból elmentek egy eladó lakás bemutatójára, majd később egy mondjuk-rabló és egy mondjuk-túsz is köddé válik, ami felvet némi problémát. Ahogyan a két, az ügyben nyomozó rendőrrel együtt próbáljuk rekonstruálni a nap eseményeit, és megismerjük az ő életüket is, a lakásban lévőkével együtt, már csak egy kérdésre keressük a választ: inkább feladnánk magunkat a rendőröknek, hogy szembenézzünk a bűneinkkel és vállaljuk azok súlyos következményeit, vagy benn maradnánk a lakásban a legfurcsább, legelképesztőbb és legsokoldalúbb emberek gyülekezetével, hogy végül ráébredjünk, nem is különbözünk olyan nagyon ettől a rakás idiótától? Ez a könyv nem könnyítette meg a választ, az egyszer biztos…

“Ez a történet sok mindenről szól, de leginkább idiótákról. Már most érdemes leszögezni, hogy nagyon egyszerű leidiótázni más embereket, kiváltképp akkor, ha sikerül elfelejteni, milyen embertelenül nehéz embernek lenni. Különösen, ha vannak az életünkben más emberek, akiknek a kedvéért próbálunk jók lenni.”

Nem tudom, lesz-e valaha olyan Backman regény, amibe nem szeretek bele azonnal, már az első oldalakon, vagy mégis hogyan csinálja, hogy a sokadik könyvét még gyorsabban a szívembe zártam, mint az elsőt. Ez a történet teljesen más hatásfokon égett nálam, mégpedig egy apró, de annál fontosabb dolog miatt: azokat a legfájdalmasabb, legigazabb gondolatokat fogalmazta meg, amikre a legtöbben nagyon sokat gondolunk (én mindenképpen), de sosem merjük kimondani őket hangosan, vagy talán még magunknak sem ismerjük be őket. Az irracionális félelmeink, a bizonytalanságunk, kishitűségünk mind ott végzi Backman boncasztalán, nyitva, kitárva. Ezután ki meri mondani: ez is rendben van, ez is a részünk. Ráadásul egyáltalán nem vagyunk egyedül velük, így nem kell magányosan, csendben szenvednünk vagy épp szégyenkeznünk miattuk. Megmutatja, ha szembe merünk nézni a saját hétköznapi szorongásainkkal, ha mi is kimondjuk őket, akár nyerhetünk is, és nem csak veszíthetünk velük. Olyan mintha egy kis Backman-manó befészkelte volna magát a fejünkbe, fogta volna a legszebb álmainkat, legdurvább félelmeinket, a legkülönösebb reakcióinkat, majd karakterekké formálta volna mindezt, akik megmutatják, néha megéri kockázatot vállalni, és ugrani egy nagyot. Talán nem éppen egy bankrablás vagy ingatlanüzlet szintjén, de kinek mi fekszik…

Backman igazán érti a módját annak, hogy megtaláljuk egymásban azt, ami szerethető, értékes, amihez kötődhetünk. Úgy tudja kommentálni az eseményeket, hogy minden zseniálisan, hovatovább fergetegesen, mégis végtelenül egyszerűen hangzik és közben szép csendben megváltozik a véleményünk akár egy emberről, akár egy teljes csoportról, mert egy új szemszögből, máshogyan nézünk rájuk a fejezet végére. Lehet, hogy nem értünk feltétlenül egyet velük, de sokkal jobban megértjük őket, mert azzal, hogy a gondolkodásukat, az őket ért hatásokat és az egyéni szokásaikat megismerjük, már be is léptünk egy kis időre a cipőjükbe. Végül már nem tudjuk kizárni a tényt, hogy minden éremnek legalább két oldala van (ha nem épp nyolc, vagy tíz), és komolyan le kell szoknunk róla, hogy az egyik oldalt látva elhamarkodottan hozzuk meg a magunk kis ítéletét a többiekről, akár ismerjük őket, akár nem.

“Idegenek vagyunk, elmegyünk egymás mellett, a te szorongásod egy pillanatra hozzáér az enyémhez, a kabátjaink szövetszálai egyetlen pillanatra összegabalyodnak valahol egy járdán, a tömegben. Sosem derül ki igazán, mit teszünk a másik ellen, a másikkal, a másikért.”

Minden alkalommal megdöbbent, mennyire magával tud ragadni egy téma, amit Backman kiválaszt egy könyvhöz. Ezekben kicsit elmélyülhetek, hogy azután megértsem belőle a szerző metaforáit, amik közelebb visznek a szereplők gondolataihoz. Ove és a technika, Elsa és a Harry Potter, Britt-Marie és a foci, Björnstad és a hoki, és most a különböző komplexusok és az ingatlan-üzlet. Egy kivétellel egyik téma sem állt valami közel hozzám, mégis azon kaptam magam mindegyik esetben, hogy szívesen olvasok róluk ezekben a könyvekben. Mert Backman a leghétköznapibbat is érdekessé és izgalmassá tudja tenni, így tudja felkelteni a kíváncsiságomat, ami nem is volt bennem, sőt, a kanyarban sem volt soha. Olyan szenvedéllyel tud beszélni bármilyen átlagos tevékenységről vagy érdeklődési körről, hogy egyszerűen visz magával és csak élvezem az utat mellette én is. Ez pedig az általa megrajzolt karaktereknek köszönhető. A Hétköznapi szorongások támfalát olyan emberek adják, akik keresik a kapcsolódási pontot a szeretteikkel, egymással. Legyen szó apáról és fiáról, akik képtelenek egyetérteni bármiben, egy idős házaspárról, akik nem találják a szótárat egymáshoz, egy várandós nőről, aki egyszerre menne tűzbe a kedveséért és fojtaná meg őt egy kanál vízben, vagy egy sikeres üzletasszonyról, aki mindig elmenekült az érzései elől: mind keresik azt a hidat, ami átível a személyes ellentéteiken, fájdalmaikon, és átjárót, kaput nyithat nekik egymáshoz. Mindannyian érzik, hogy néha fájdalmasan hosszú az út két olyan ember között is, akik teljes szívből szeretik egymást.

Backman fogja az élet legkisebb pillanatait, amikre talán nem is gondolnánk, mégis óriási hatással vannak ránk. Így teszi fel nekünk a fontos kérdéseket az életről: Mi is éreztük, hogy egy pillanat alatt kihúzták alólunk a talajt? Mi mennyi mindenre lennénk hajlandóak azokért, akiket szeretünk? Mi is félünk attól, hogy nem vagyunk szerethetőek, sikeresek, érdekesek, értékesek a szemükben? Mi is okoztunk már csalódást nekik? Nekünk is vannak irracionális félelmeink és bogaraink ezektől? Mi is keressük minden nap a kapaszkodót, ami átsegít a felnőtt léten? Mi sem tudjuk, merre induljunk? Ha a válasz mindezekre igen, nem csak azt fogjuk érteni, hogy valaki hogyan lesz egy nap alatt megbecsült házastársból, alkalmazottból, pláne szülőből majdnem-bankrabló, hanem azt is, mennyi ajándékot veszünk magától értetődőnek és emiatt milyen közel kerülhetünk a végső kétségbeeséshez. De annak ellenére, hogy nem maradt távol a kőkemény valóságtól (sőt, Backman megragadta azzal, hogy több saját élményét is beleírta a cselekménybe), a könyv nagyon is szórakoztató végig. Nem csak bemutatja (az eladó lakás mellett) a gondolatainkat és érzéseinket is, de nem felejti ki ezeknek a humoros, önironikus vonulatát és a szorongásainkból kialakult helyzetek fonákját sem. Ettől hat ránk annyira: nem csak a szívünket és eszünket szólítja meg, de a bennünk élő bizonytalan kisembert is, aki semmi mást nem szeretne, mint megértést. Ettől lesz ez a történet hamisítatlan Backman-élmény. 

“Nem kell bebizonyítania semmit senkinek. Elég, úgy, ahogy van.”

A kötet az Animus Kiadó gondozásában jelent meg, itt és itt megrendelhető!

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s